Cenzúra

Négy országról van közvetlen személyes tapasztalatom a kommunista cenzúrát illetően: Bulgária, Kuba, Magyarország, Szovjetunió.

Ami közös: hivatalosan egyik országban se működött cenzúra, ilyen hivatal, hatóság nem létezett. Mert mi is a klasszikus cenzúra? Állami hivatal, mely engedélyezteti a megjelenni szándékozó anyagokat, ill. mely utólagosan betilthatja azt, ami már megjelent. Nos, ilyesmi nem létezett e 4 országban. Kommunista rendszerekben egyedül Lengyelországban létezett ilyen hivatal, ott is csak a 80-as években, létrehozása a Szolidaritás Mozgalom egyik követelésének teljesítése volt.

Ami nálunk volt: nem a megjelenés volt korlátozva, hanem egyszerűen maga a megjelentetés joga. Pl. lapot csak bejegyzett kiadó adhatott ki, s csak elismert állami vagy társadalmi szervezetnek lehetett kiadója. Mivel pedig az összes elismert szervezet így vagy úgy az államé volt, meg is oldódott a helyzet. A hatalom kinevezte az egyes kiadók vezetőségét, s azok már maguktól tudták, mit szabad és mit nem. Ha pedig egy kiadó valahol rosszul ítélte meg ezt (lásd Mozgó Világ-ügy 1983-ben), akkor a vezetőségét leváltották, újat neveztek ki helyére. A gyakorlatban tehát minden kiadóra rá volt bízva, hogy mit tegyen, a gyávábbak mereven tartották magukat a hivatalos vonalhoz, a bátrabbak meg igyekeztek azt óvatosan tágítani, tesztelve a hatalom érzékenységét. De a legbátrabbak is tudták, semmi értelme a nyílt szembenállásnak, ez csak leváltáshoz vezet, ami után egy gyávább vezetőség fog jönni. Ez nyilván kialakította a kor jellemző önromboló magatartását, az öncenzúrát és a morális önfelmentést, de ez már más téma.

Persze, lehet erre azt mondani, ez ma is így van, hiszen minden mai szerkesztőség is így működik, hiszen ma is el fogják bocsátani azt a főszerkesztőt, aki szembemegy lapja tulajdonosával. De fontos különbség: ma nem egyetlen vonalhoz kell alkalmazkodni, hanem minden lapnak a saját tulajdonosa vonalához. Akkor viszont minden lap egyetlen kézben volt, s ez a kéz azonos volt a hatalommal, azaz nem volt pluralizmus.

Ugyanez a rendszer volt a zenészeknél, tv-ben, rádióban, a hanglemezkiadásnál, a külföldi kulturális termékek behozatalánál, stb. is, ezeket kevés állami cég végezte, csak ők csinálhatták, így maguk a cégvezetőségek döntöttek, s tudták, ha nem „megfelelően” döntenek, le lesznek váltva.

Azaz a cenzúrázás módszere az volt, hogy maga a megjelentetés volt monopolizálva, s az egyes megbízott intézmények maguk szelektáltak, ami önmagában nem is lett volna baj – hisz ez ma is így van -, a baj ott volt, hogy nem lehetett szabadon más intézményeket létrehozni erre a feladatra.

Mind a 4 említett országban így működött a rendszer.

A legkeményebb cenzúra mindenképpen a kubai, még a politikamentes kritika is tilos, ismert eset a 80-as évek középéről, amikor azért vetettek börtönbe egy írót, mely leírta bármi politikai üzenet nélkül: kubai lányok ajándékokért cserébe szexelnek turistákkal. A hatóság kimondta: ez amerikai ellenséges propaganda, a szocialista Kubában a lányok nem adják el a testüket! A kubai filmek emiatt nagyjából nézhetetlenek is voltak egészen a cenzúragyakorlat enyhítéséig a 90-es években.

Ennél kicsit enyhébb volt a szovjet cenzúra. Ott lehetett a „nehézségeket” kritizálni, sőt a hivatalos gyakorlat része volt pl. a hivatali packázás elleni kritika. Lásd, a kisember fellázad a korrupt pártitkár ellen, szenved emiatt, de végül győz, a párttitkárt leváltják, s helyére egy becsületes kommunista kerül kinevezésre, aki kitünteti a lázadó kisembert, aki természetesen szintén mélyen hisz Lenin eszméiben, ő csak a Lenin eszméjét meggyalázó gazember kiskirályok ellen harcolt.

Egészen a 60-as évek közepéig a szovjet rendszer engedte a múlt kritikáját is. Ez volt a desztálinizáció kora, amikor szabad volt Sztálint és korát szidni. Aztán a 60-as évek közepén ez megszűnt, akkortól egészen Gorbacsovig az a volt a hivatalos vonal, hogy Sztálint nem szabad dicsérni (legfeljebb csak azért lehet, hogy megnyerte a háborút), de szidni se szabad, egyszerűen hallgatni kell róla.

Szintén ez volt a szovjet hatalom viszonya a nem-marxista művészethez: ez Sztálin halála után átkerült a tiltottból a tűrt kategóriába, míg aztán a 60-as évek végén, elsősorban a prágai tavasz hatására, ismét vissza lett téve a tiltottba.

A legdurvább kontroll egyébként az ideológiához legszorosabban kötődő területeken, pl. a filozófiában volt. Gyakorlatilag semmi se jelenhetett meg Gorbacsov kora előtt, ami nem marxista, sőt még a marxista irodalomból is tiltották azt, ami eretneknek tűnt a szovjet pártvonalhoz képest.

Magyarországon a cenzúra csökkenése elsősorban a múlt ügyei és a határontúli kisebbségek ügye felé irányult: már szabad lett írni a magyar hadseregről a világháborúban, a romániai magyarokról, stb.

Bulgáriában a szabadság a vallás irányában ment, s elsősorban a keleti vallások iránt. Ennek hármas oka volt:

• egyrészt a keresztényellenesség a török korra emlékeztet a bolgár közgondolkodásban, a hatalom pedig semmit se akart kevésbé, mint magát a törökökkel asszociálni,
• személyes indok: Todor Zsivkovot még illegális kommunista aktivista korában egyszer elbújtatta egy bolgár ezoterikus-gnosztikus szektavezér (a Fehér Testvériség nevű ma is létező csoport alapítója), akkor barátok is lettek, emiatt Zsivkov hatalmi pozícióban sose érvényesítette a szovjet ateista vonalat annak teljességében,
• s még egy személyes indok: Todor Zsivkov lánya, aki haláláig a bolgár kultúra irnyítója volt, a Blavatszkaja-Rjorih féle teozófia híve volt.

Ami mindig érdekes volt, hol húzódnak a határok, s mekkora az egyes vezetőségek bátorsága. A támogatott-tűrt-tiltott hármas mindenhol megvolt, de tartalmuk nagyon más volt.

Vicces emlékem abból az időszakból, amikor 1986-1992 között Bulgáriában éltem. A bolgár hatóság irányelve az volt, hogy a szovjet kultúra támogatandó, így semmilyen ellenőrzés nem volt rá vonatkozóan, a szovjet lapok és könyvek jöhettek be az országba teljesen szabadon. Ez azonban kezdett gondokat okozni 1987-1989 között, amikor Bulgáriában még a régivágású kommunista rendszer működött, közben viszont a Szovjetunióban egyre erősebben ment a gorbacsovi rend, melynek egyik része az volt, hogy az államtitkokat leszámíva immár lassan mindent megengedhettek maguknak a szerkesztőségek. Hirtelen az addig senki által nem olvasott szovjet lapok, melyek korábban ott porosodtak a bulgáriai újságárusoknál, hatalmas kereslet tárgyává lettek. Emlékszem, pl. a szovjet pártlap színes heti melléklete, az Ogonyok akkor lett többmillió példányos, s a Bulgáriába érkező példányoknak még feketepiacuk is kialakult – korábban ebben a lapban pártbrosúra szagú dögunalmas anyagok voltak, aztán hirtelen jöttek egymás után a cikkek korábbi tabu témákban. Mondták is akkoriban viccesen, mindenre számítottak a bolgár elvtársak, de arra nem, hogy a Szabad Európa Rádió bolgár adásánál is erősebb ellenség jelenik meg, történetesen Moszkvából.

Közelebbi ismeretségem a magyar filmcenzúra külföldi részével van. Apámnak volt egy ismerőse aki az akkori egyetlen magyar állami filmforgalmazó cégnél „importcenzor” volt, feladata az volt, hogy eldöntse mely külföldi filmek kerüljenek Magyarországon bemutatásra. Eljárt pl. filmfesztiválokra, ott filmet nézett, majd szerződést kötött. Néha mondta is „de jó film, kár hogy nem lehet megvenni”, arra utalva, hogy valami olyasmit tartalmaz a film, ami a Kádár-rendszer valamelyik tabujába ütközik.

Az egyes országok gyakorlatára jó példa a Star Wars első részének bemutatása. A film 1977-ben készült el, Kubában azonnal bemutatták, Bulgáriában 1978-ban, Magyarországon 1979-ben, a Szovjetunióban pedig 1983-ban. Bulgáriában egyfajta sajátos engedékenység volta politikamentes amerikai kultúra iránt, ennek talán legérdekesebb jele, hogy Kelet-Európában a Coca-Cola termékei először Bulgáriában jelentek meg, a 60-as évek közepén, 2 évvel a magyarországi megjelenés előtt.

De a kubai adat, az azonnali bemutató rávilágít a kubai cenzúra sajátosságára. Kubában egyszere volt kőkemény cenzúra és volt cenzúramentesség: a belföldi alkotásokra kőkemény korlátok voltak (lásd leírt példámat), viszont az idegen művek esetében óriási engedékenység volt. Kubába gyakorlatilag minden amerikai film azonnal bekerült teljesen hivatalosan, kizárólag 3 kategória volt tiltás alatt:

• a pornó,
• a nagyon durva horror (állítólag ezt a műfajt utálta Fidel Castro),
• s a kifejezetten kubai tematikájú politikai alkotások.

Tehát szovjetellenes filmek simán be lettek mutatva! Egy sor olyan filmet láttam Kubában, melyek Magyarországra csak 1989-től juthattak be.

Ugyanez volt a zenei cenzúra Kubában. A kubai zenészek vaskontroll alatt álltak, de a külföldi zene nem. Az USA-ban élő kubai zenészek se voltak tiltás alatt, csak kizárólag ha valamely számuk politikai üzenetet tartalmazott, de ebben az esetben is csak a konkrét szám, nem mega az előadó. Pl. Castro-ellenes ellenzékhez erősen kötödő Gloria Estefan simán ment a rádióban és a tévében, szórakozóhelyeken. Ha Gloria vállalta volna, valószínűleg koncertezhetett is volna – sose tett ilyet, ezzel tönkretette volna az amerikai-kubai lobbi előtt, kubai területen egyedül a guantánamói amerikai támaszponton adott koncertet a 90-es években.

A cenzúrával való harc sokszor komikus eredményeket hozott. Mivel a nyílt beszéd tilos volt, lassan minden átment az ellentétjébe: az emberek már abban is valamiféle lázadó üzenetet véltek felfedezni, amiben nem is volt ilyesmi. S a cenzorok pedig felvették a harcot a rejtett üzenetek ellen, sokszor teljesen abszurd dolgokra reagálva.

A kedvenc esetem a következő. A kedvenc szovjet filmem, a Kin-Dza-Dza 1985-re tervezett bemutatóját azért halasztották el, mert akkoriban a szovjet vezető Konsztantyin Usztyinovics Csenyenko volt, röviden K. U. Csernyenko, márpedig a filmben az egyik központi szó a „ku” (a filmbéli kitalált földönkívüli nyelvben), s a cenzorok arra gondoltak, hog a „ku” egyfajta rejtett üzenet Csernyenko ellen.