A diglosszia szó neve szó szerint „kétnyelvűséget” jelent, mégse szimplán kétnyelvűséget takar azonban, hanem egy bizonyos típusú kétnyelvűséget: azt a jelenséget, hogy egy ember – vagy közösség – két nyelvet beszél ugyan, de nem azonos helyzetben, azaz helyzetfüggően váltogat a két nyelv között.
A jellemző eset, hogy van egy „magas” és egy „alacsony” nyelv, a magasat használják minden kiemelt, „hivatalos”, fontos helyzetben, az alacsonyat pedig csak a családban, informális helyzetekben, esetleg a közösségen belül köznapi helyzetekben.
A magas nyelv és az alacsony nyelv jellemzően ugyannak a nyelvnek két változata. A magas lehet az illető nyelv sztendertizált irodalmi szabványa, míg az alacsony pedig nyelvjárás. De az is lehet, hogy az alacsony a nyelv mai, beszélt változata, míg a magas egy korábbi verzió, melyet a beszélők valami okból klasszikusnak tekintenek.
Az európai gyarmatosítás hozta létre a legtöbb ilyen diglossziás közösséget. Elsősorban az angol, a francia, a holland gyarmatosítás, ahol a gyarmati hatalom nem törekedett telepes gyarmatok létrehozására, nem igyekezett soha integrálni a meghódított őslakosságot.
Jó példa a Karib-térség.
A Karib-térségben az összes volt angol és francia gyarmaton létezik ilyen diglosszia mind a mai napig. Ezek az országok ugyanis szinte mind kivétel nélkül néger államok, azaz a lakosság legnagyobb része behurcolt afrikai rabszolga, az eredeti indián lakosság teljesen kipusztult – egy kivétel van: Dominica, ott maradt kevés indián máig -, s ez a lakosság eredetileg sok, különböző afrikai nyelvet beszélt, majd gazdáik megtanították nekik az adott nyelvet – angolt, franciát, hollandot -, jellemzően nagyon alapszinten, éppenhogy az elemi kommunikáció szintjén. Aztán ez az „egyszerűsített” nyelv lett a teljes közösség anyanyelve, minden egyes szigeten kicsit más nyelv alakjában, melyek kölcsönösen nem is érthetők.
Aztán amikor a rabszolgák közül kezdtek kitermelődni értelmiségiek, ők igyekeztek megtanulni a „normál” angol/francia/holland nyelvet is, amit a fehér rabszolgatulajdonosok beszéltek. A rabszolgaság megszűnésével, majd különösen amikor a volt rabszolgák lettek az új urak, immár mindenki megtanulta a „helyes” nyelvet, hiszen az iskolai oktatás ezen a nyelven zajlott, ahogy a közélet is.
Viszont az eredeti alacsony nyelv nem halt ki, az megmaradt mint egyfajta közösségi hagyomány. S ezekben az országban máig ez így van: a helyi múvelt elit is időnként az alacsony nyelven beszél, ezzel jelezve, hogy ő a közösség része, együttérez a „kisemberekkel”.
Mivel ma már szinte 100 % az iskolázottság, nemigen van ember, aki ne beszélné a magas nyelvet, de közösségen belül „nem fontos” helyzetben mindenki máig az alacsony nyelvet használja. Az alacsony nyelv használata nem csak közösségi hovatartozást jelez, hanem egyfajta barátságosabb viszonyt is, hiszen idegenekkel nem így beszélnek.
Szóval az összes karibi volt angol/francia/holland szigeten ez a helyzet, ez alól csak az egyetlen fehér kis sziget, Saint Barthélemy kivétel, ahol a lakosok szinte mind francia fehér telepesek, így nem alakult ki alacsony nyelv.
Vannak még sajátos esetek, ahol az alacsony nyelv nem a magas nyelvhez tartozik. Ilyen a már említett Dominica, mely eredetileg francia gyarmat volt, így az alacsony nyelv francia alapú, majd erre jött rá a magas nyelv, az angol, mután a sziget angol birtok lett később.
Hasonló eset még a francia-holland Szent Márton-sziget, ahol az alacsony nyelv angol alapú, s ezt egészíti ki magas nyelvként délen a holland, északon pedig a francia. A 6 karibi holland sziget is ilyen: a 3 északon fekvő sziegeten az alacsony nyelv angol alapú, a 3 délin pedig portugál alapú.
Az ilyen egyszerűsített alapú nyelveket nevezik kreol nyelveknek.
Két eset van a Karib-térségben arra, hogy az alacsony nyelvet felemeljék magas nyelvvé: ez a francia alapú haiti-kreol nyelv Haitiban és a portugál alapú papiamento a 6 karibi holland sziget közül a 3 délen fekvőn (Venezuela parvidéke mentén). Itt tudatosan használják a kreol nyelvet minden célra.
A spanyol és a portugál gyarmatokon sehol se tudott kialakulni ilyen széleskörű kreol nyelv. Ennek oka, hogy a spanyolok és a portugálok mindig telepes gyarmatokat csináltak, törekedve a teljes lakosság integrálására. Így egységes nyelv maradt. Lásd a kubai spanyol egy spanyol nyelvjárás, de magas nyelv, nincs mellette se más alacsony nyelv, se nincs a spanyolországi spanyolnak semmilyen szerepe Kubában.
Természetesen ugyanez Európában is lezajlott a korábbi korokban. Több század telt el Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, mely alatt a latin volt a magas nyelv, a helyi újlatin nyelvjárás meg az alacsony. Majd lassan kihalt a latin, s a „nyelvjárás” lett a magas nyelv.
A spanyol esetében egészen a XIII. századig élt az a vélemény, hogy a spanyol „hibás, rosszul beszélt, primitív latin”, majd még a XVII. végéig az, hogy a spanyol kevésbé értékes a latinnál.
Olaszországban tulajdonképpen csak a XX. sz. közepén szűnt meg az a helyzet, hogy az olasz magas nyelv helyett az átlagember valamelyik olasz nyelvjárást használta inkább. Ahogy ezt mondták Olaszország egyesülésekor viccesen „már van egyesült Olaszország, most már csak olaszokat kellene csinálni hozzá”, utalva arra, hogy az átlagember nem is beszélte az olasz irodalmi nyelvet, csak valamelyik nyelvjárást.
Görögországban egészen a XX. sz. 70-es éveig ment ez a probléma. Amikor Görögország a XIX. sz. elején felszabadult a 400 éves török uralom alól, az elit célként tűzte ki a „megromlott” görög nyelv megtisztítását, ez elsősorban a török jövevényszavak kidobását jelentette, de sok régóta kihalt nyelvtani és hagtani kategória visszahozatalát is. A legradikálisabbak egyenesen az ógörög nyelv visszaállítását szerették volna, majd ezt elvetve lett kialakítva, egy ógörög-újgörög keveréknyelv, az úgynevezett „tiszta nyelv”, mellyel szemben létezett a valóságban beszélt „népi nyelv” mint alacsony nyelv. A teljes oktatás, az állami élet a senki által nem beszélt „tiszta nyelven” zajlott. Az írás különösen nehéz lett: nem csak hogy ógörög alakban kellett írni a szavakat, de a – régóta kihalt – 3 ógörög hangsúlyt és 2 féle hehezetet is jelölni kellett.
A kérdés csak 1976-ban lett eldöntve: az egyetlen hivatalos nyelv azóta a „népi nyelv”, de maradt az ógörög írásmód, viszont nem kellett továbbiakban írni a hehezeteket és a hangsúlyt, ill. attól fogva csak 1 féle hangsúlyjelölés maradt, az ami ténylegesen is létezett a népi nyelv kiejtésében.
Ma a „tiszta nyelvet” csak a görög ortodox templomokban használják, ott is csak egyes ünnepélyes alkalmakra, azaz maga a szentbeszéd már népi nyelven hangzik el.
A szlávajkú ortodoxiában bizonyos fokig létezik hasonló helyzet: a beszélt népi nyelv és az egyházi szláv kettőssége. Az orosz és szerb templomokban ma is nagyon erős az egyházi szláv szerepe, míg a bolgárokban az egyházi szláv ma már marginális, bár a használt modern bolgár kissé archaikus itt is (pl. használják a személyes névmások teljes részesesetét, ami a normál beszélt nyelvből kihalt).
Az arab világban máig él a diglosszia: a magas nyelv a klasszikus arab, az alacsony a „nyelvjárás”. Ott ez az arab közösségtudat kifejeződése, megszűnése kizárt. Kínában a helyzet hasonló: a sztendert nyelv és a nyelvjárás kettőssége, miközben ezek a nyelvjárások valójában nyelvészetileg önálló nyelvek.
