Az utókornak.
Lepedő Akrobata írása – 2010. júl. 30. 9:30
Szeretnélek megtisztelni benneteket azzal, hogy egy átlagosabb napomról írok nektek.
Tegnap a szokottnál kevesebb esemény történt velem, így csak 450 fényképet készítettem. Jobb napokon 600-700, sőt 1000 kép is készül. Az előszobában van egy ősrégi kredencem, a régi laktanyánkból lett kiselejtezve, de én megsajnáltam és hazavittem. Azóta is minden vendégnek büszkén mutatom a kredencen a Varsói Szerződés és a Magyar Néphadsereg feliratot!
Szóval a kredencben szépen el vannak helyezve fényképeim dévédéken archiválva, év/hónap/nap és katonai kód szerint. Még csak 2600 dévédém van, így bőven van hely, a kredencbe felületes ellenőrzésem szerint akár 5000 dévédé is belefér, így nyugodt vagyok, hogy 2011 végéig van hely hol tárolni fényképeimet. Aztán majd 2012 elején törni fogom a fejemet, hogy mihez kezdjek, de addig még bőven van időm.
Ma úgy döntöttem, hogy ezt a cipőt veszem fel.
Mivel az egyik kisunokám nálunk aludt, gyorsan beteszem nektek az ő cipőjének a fényképét is.
A lakásból azért mentem ki, mert ki akartam dobni a szemetet. Mi fekete szemeteszsákokat használunk. A Varsói Szerződésben a laktanyákban vörös szemeteszsákokat használtunk, de sajnos azok a régi szép idők már elmúltak. Új szelek, új idők, új szemeteszsákok…
Most majdnem betettem nektek a szemeteszsákunk tartalmát is néhány képben, de aztán meggondoltam magamat: egy háztartás szemete végülis nem olyan szép látvány, bár a miénk a szebbek közül való, mert rendes, tiszta emberek vagyunk, de azért mégsem való egy blogba.
Erről jut eszembe, hogy a mi laktanyánkban a régi szép időkben zöld kis szemétgyújtők voltak, s példás tisztaság volt ám!
A rosszemlékű rendszerváltáskor a mi utcánkban sokáig csúnya, ronda kukák voltak. De most már szerencsére le lettek cserélve újfajta kukákra.
A szocializmusban a kukák kiváló minőségűek voltak, s 10 évig kitartottak. Ki tudja, hogy a mai, állítólag korszerű kukák kibírják-e a 10 évet…
A mi kukánk a járdánk mellett van.
Dolgom kivégeztével visszamentem a lakásba, s a számítógép elé ültem. Összesen 35 blogrendszerben bloggolok – illetve tegnapelőtt óta már 36 helyen -, így bizony mindig akad dolgom.
Amikor meg nem a gép előtt ülök, akkor időnként találkozom a régi bajtársakkal, s visszaemlékezünk milyen nagyszerű idők is voltak azok, amikor egy gombnyomással meg tudtuk volna semmisíteni egész Észak-Olaszországot. Bárcsak megtettük volna!
Ebéd nem volt tegnap, mert fogyókúrázom. Délután meg kimentem ismét a járdára. A járdán egy ember elment mellettem, s rám sem köszönt. A régi időkben ez elképzelhetetlen lett volna, akkor mindenki tisztelgett nekem, vagy legalább köszönt, de minimum annyit mondott, hogy „befellegzett”.
Aztán úgy döntöttem, hogy átmegyek a parkba. A parkot körbegyalogoltam 85-ször, összesen 13,6 km-t téve meg szép, folyamatos tempóban. Séta közben láttam egy diófát és egy nyírfát.
Majd kb. sétám felénél, szembe jött egy kóbornak tűnő macska.
A macskához lehajoltam, s próbáltam vele szóba elegyedni. Tudok néhány mondatot macskául, annak idején a Varsói Szerződésben a kiképzés szerves része volt az állathangok utánzása. Bezzeg ma… a mai szerencsétlen huszonévesek még emberül sem tudnak rendesen…
Amikor hazaértem, a feleségem már várt frissen sült karácsonyi kuglóffal – mi egymás közt inkább novemberhetedikei kuglófnak monduk.
A nap végeztével pedig derűsen gondoltam vissza az elmúlt napra. Alapvetően kedélyes ember vagyok, nem szoktam idegeskedni, csak két nagy problémám van.
Az egyik, hogy megszűnt a Varsói Szerződés – jövőre lesz a 20. évfordulója a gyalázatos napnak, már készülünk a volt bajtársakkal, hogy gyászruhában tisztelegve megemlékezzünk róla.
A másik, aktuálisabb bajom, hogy a Nol Blogon az én cikkeimen kívül más is megjelenik, ez súlyosan kihatott a színvonalra. Én hozzá voltam szokva egy bizonyos színvonalhoz – ezt cikkeim eleve biztosították -, mire megjelentek mindenféle ugribugri alakok, akik szemtelenül elkezdtek cikkeket feltenni, ezzel elvéve a drága helyet értékes írásaim elől! Dehát a szégyen nem az enyém, hanem a szerkesztőké, akik mindezt tétlenül szemlélték. Úgy tűnik, hogy ma csak az üzlet, csak a pénz számít… Akinek nem inge, az ne vegye magára…
Lepedő Árpád, nyugalmazott katonai akrobata
)
