Elutazni Kubából

By | 2021-09-17

Gyerek és kora kamaszkorom – sőt későbbi kamaszkoromban is, de akkor már ennyire kizárólagosan – fő hobbija a földrajz volt.

Az intelligens aspergeresek egyik jellemzője, hogy van valami mániákus kedvenc témájuk. Ismertem olyat, aki fejből ismerte az összes vasútvonalat Európában, egy másik az összes nagy csatát tudta hadvezérekkel együtt, de egy focirajongó aspergerest is ismertem, ő meg minden focicsapatot ismert, de nem ám úgy, hogy tudta pl. ki játszik a Real Madridban – ilyet egy normál focirajongó is simán teljesít -, hanem pl. harmadosztályú falusi olasz csapatok témában is naprakész volt.

Én ilyen voltam a földrajzban, elsősorban politikai földrajzban, de a természeti földrajzban is elég “jól” álltam.

Azóta szerencsére javult állapotom, sikerült az agyamból kilapátolni a teljesen feleslegesen megjegyzett adathalmaz egy jelentős részét, de azért ma is képes vagyok még teljesen abszurd kérdésekre választ adni kapásból.

Miért mondom, hogy “felesleges”? Mert ha az ember felesleges adatokat tud kapásból, nem marad agyi kapacitása a dolgok magyarázatára, a lényeg átlátására. Persze, nyilván kellemes, ha az embernek nem kell uténi néznie mindennek, de ebben nagyon fontos határt húzni: egyes adatokat nem szabad megjegyezni, csak azt kell tudni, az adott adatokat hol lehet megnézni. Ma is néha ha érdekes adatokat látok, különösen ha szép táblázatban, nagy a kísértés, hogy azokat megjegyezzem, s erővel kell saját magamra parancsolnom “nehogy megjegyezd!”.

Nyilván kamaszként ezt még nem így gondoltam, sőt marha büszke voltam magamra, hogy tudok feleleges dolgokat. S még enyhén le is néztem azokat, akik mindezt nem tudják.

Amikor Kubában éltem 1980-1986 között, ez 6 oda- és 6 visszautat jelentett (a magyar kiküldötteknek fizetve volt az első kutazás, az utolsó hazautazás, s minden nyáron az oda-vissza út). A 6 hazautazásból 1 észak felé volt (Montréal), 1 hajóval, 1 kelet felé, de leszállással San Juanban. Viszont 3 közvetlen Havanna-Madrid járat volt, cikkem szempontjából ezek az érdekesek.

Ezek a járatok ideális időben indultak akkor, azaz késő délután, teljes világosságban telt el tehát az első kb. 2 óra, pont az az időszak, amikor van mit nézni az ablakon keresztül. Utána ugyanis órákig nincs semmi, csak a tenger – egészen pontosan 5 óra csak az “üres” tenger, nincs mit nézni, aztán a gép elrepül az Azori-szk-től kissé északra (aki a jobboldali ablaksornál ül, az láthatja a fényeket), majd irány szinte egyenesen nyugat-kelet vonalban az európai szárazföld, ezt jellemzőn Porto (Portugália) térségében éri el a gép, majd onnan még 1 óra Madrid.

Ilyenkor a probléma a fáradtság. Hiszen ekkor az utasoknak a belső órájuk szerint kb. 23 óra, éjfél van, miközben a földön meg éppen kora reggel. Egyszer kicseleztem a rendszert: az utazás előtti éjszakán nem feküdtem le aludni, így másnap délután már mélyen tudtam aludni a gépen, így amikor leszállt a gép Madridban az utasok belső órája szerint hajnali 1-kor, ami azonban helyben reggel 7 volt, mindenki támolygott a fáradtságtól, kivéve engem, aki 6 óra alvás után szintén reggel ébredtem. Amikor Havannában beszálláskor elmondtam több embernek, hogy én már átálltam a madridi időre, nagy röhögés volt a válasz, de aztán leszálláskor már senki se nevetett rajtam, amikor a sok alig mozgó, leragadó szemű ember látta, én pont olyan friss vagyok, mint a helyiek. Olyan is akadt, aki bevallotta, legközelebb követni fogja hasznos példámat.

De visszatérve a repülés első 2 órájára. Nos, ez a közvetlen Havanna-Madrid járatnál úgy ment, hogy a gép Havannából enyhén északkeletre ment, kirepülve Kuba-szigetről (“Kuba” az egyben az ország, az egész szigetcsoport, de csak a legnagyobb sziget neve is), majd délkeletre haladva, végig a kubai partoktól nem messze repül. Ennek pontos okát nem tudom, mert egyébként a legideálisabb vonal az enyhe ellipszis alakú útvonal (a bolygó gömbölyű, emiatt), gondolom, itt a cél a földi kapcsolat fenntartása a lehető leghosszabb ideig. Szóval a gép nem egyenesen északkeletre repült, ezt az irányt csak Kuba-sziget keleti részén vette fel, ahonnan belépés a Bahama-szk. légterébe, majd valahol a Bahamák és a Turks- és Caicos-szk. között kilépés a nyílt Atlanti-óceánra, ahol kezdődik az már említett 5 órányi “üres tenger”.

zölddel jelöltem a körülbelüli repülési útvonalat – zászlókkal az egyes országok

A közhidelemmel ellentétben Kubához a legközelebb nem Haiti van, hanem a Bahama-szk. A Bahama-szk.-hez tartozó kis Cay Lobos sz. és a Kubához tartozó párszor nagyobb Cayo Cruz sz. között a távolság alig 20 km. Mindkét sziget lakatlan, azaz nincs állandó lakossága, de a kubai sziget ma turistagettó, azaz szállodák és strandok működnek rajta, állítólag az egyik legjobb búvár célpont Kubában, személyesen sose jártam ott. Ma már száraz lábbal is el lehet jutni Cayo Cruzra, mert 25 éve híd épült, mely összeköti a fő szigettel. A Cay Lobos szigeten meg semmi sincs, csak egy elhagyott világítótorony.

De maradva a témánál, szóval Kuba északkeleti részénél a repülő hirtelen irányt vált, s elkezd északkeletre haladni, végleg hátra hagyva Kubát.

részletesebben

Itt jön egy nagyon látványos sziget. A Bahama-szigetek legdélibb szigete, a Great Inagua-sz. Az érdekessége: a sziget 20-25 %-át egy édesvízű tó teszi ki. Az egész Karib-térség szegény az édesvízben, így ez a sziget még inkább érdekes. (Mielőtt valaki belekötne: tudom, hogy a szűken vett Karib-térségnek nem része a Lucayai-szigetcsoport, hanem csak a Nagy- és a Kis-Antillák, de tágabb értelemben bele szokás számolni.)

Térképen sokszor néztem, így amikor először láttam “élőben” is 1981-ben, nagy élmény volt. Aztán a következő évben valaki kinéz az ablakon, s azt mondja “a Turks- és Caicos-szk.”. A Turks- és Caicos-szk. közismertek, azok is ismerik, akik nem kedvelik a földrajzot, mert ez az egyik nagy ofsór központ. Én meg megingattam a fejemet, majd miután kérdőre vontak, elmondtam, az kicsit keletebbre van, s repülőgép jobb oldalához érdemes fáradni, onnan lesz látható. Meglepő tekintetet kaptam “te ismered fejből a térképet?”, mire álszerényen azt mondtam “igen”.

A Turks- és Caicos-szk. sztorija is érdekes. Ősi brit szokás, hogy a gyarmataik felett valahogy ki kell bulizni, hogy azok függetlensége után is maradjanak a brit érdekek. Itt ez nyíltan és durván zajlott. A Turks- és Caicos-szk. ugyanis földrajzilag a Lucayai-szigetcsoport szerves része, s a Lucayai-szigetcsoport az a XVII. sz. óta brit gyarmat “Bahama-szk.” név alatt (csak a szigetcsoport legdélkeletibb tengerpadjai maradtak spanyol tulajdonban, ezek ma Dominikához tartoznak). De amikor a XX. sz. 50-es éveiben nyilvánvaló lett, hogy a Bahama-szk. független állam lesz, a britek gyorsan leválasztották róla annak délkeleti részét, a terület kb. 5 %-át, s abból külön gyarmatot joztak létre. Így amikor a Bahamák 1973-ben független állam lettek, a Turks- és Caicos-szk. maradt brit. A terület azóta abból él, hogy ide lehet problémamentesen átutalni a máshonnan ellopott, ill. “adóoptimalizált” pénzeket.

a Great Inagua sziget a Google műholdas térképén