Az ógörög Gleiwitz neve Epidamnosz volt. Persze átteles értelemben. De a lényeg ugyanaz: egy nagy háború hivatalos oka volt, pont ahogy a gleiwitzi rádióadó elleni állítólagos lengyel támadás volt megjelölve a II. világháború okaként, pedig a valódi okok mások voltak.
Ugyanez a II. peloponneszoszi háború esete, mely az ógörög világ legjelentősebb háborúja volt i. e. 431-404 között.
Epidamnosz azonos a mai Durrës albán várossal, a második legnagyobb albániai város jelenleg. Az i. e. VII. században lett alapítva korfui telepesek által.
Az ógörög világban nem léteztek gyarmatok, ill. nagyon ritkák voltak. Az újonnan alapított városállamok szinte minden esetben függetlenek voltak, a kapcsolat az „anyavárossal”, azzal a várossal, ahonnan az alapítók származtak, csakis érzelmi volt. Ez volt a helyzet Epidamnosszal is, teljesen független volt Korfutól mely tőle a legrövidebb tengeri úton kb. 190 km-re található.
Az események kezdete i. e. 436. Ekkor Epidamnoszban polgárháború tört ki. Az oligarchiát megdöntötték a demokrácia hívei, mire a megdöntött hatalom hívei elmenekültek, majd szövetkeztek a környező nem-görög illír törzsekkel, a várost ostromgyűrűbe vonva.
Ekkor az epidamnoszi demokraták anyavárosukhoz fordultak, Korfuhoz. Korfu azonban ekkor semleges állam volt, nem tartozott egyikhez se a két fő görög városállam – Athén és Spárta – szövetségi rendszere közül.
Az Athén és Spárta közti I. peloponneszoszi háború (i. e. 460-445) után vagyunk ebben az időben. Ez a háború döntetlennel végződött, a két fél megállapodott a jövőbeli nemzetközi jogi szabályokról. Többek között döntőbíróság felállítását rendelte el a m,egállapodás viszályok esetére, valamint megtiltotta bármely fél szövetségésének az átállását a másik félhez, s a másik ügyeibe való bevatkozást.
Az I. peloponneszoszi háború fő oka az volt, hogy a perzsák elleni görög sikerek után harc indult a dominanciáért a görög világban. A demokratikus Athén birodalmat kezdett építeni, míg az arisztrokratikus Spárta bezárkozó politikát folytatott, s tulajdonképpen csak az athéni fenyegetés késztette háborúra. Perzsia mindvégig Spárta oldalán állt, hiszen perzsa érdek volt, hogy maradjanak meg a kis független görög városállamok, ne legyen belőlük erős szövetségi rendszer.
A háborút lezáró békét mindkét fél fontosnak tartotta, s 15 éven keresztül működött is a béke.
Az epidamnoszi polgárháborút követő események lettek az új háború közvetlen oka. Epidamnosz semleges volt, azaz akár Athén, akár Spárta segíthetett volna az epidamnoszi felek bármelyikének a békeszerződés megsértése nélkül.
Viszont a helyzet teljesen megváltozott, miután az anyaváros, a szintén semleges Korfu megatagadta a segítséget az epidamnoszi demokratáktól. Ekkor ugyanis az epidamnoszi demokraták „nagymama-városukhoz” Korinthoszhoz fordultak – Korfut korinthoszi telepesek alapították az i. e. VIII. században. Korinthosz éppen rossz viszonyban volt Korfuval, így igent mondott a segélykérésre. Viszont Korinthosz nem volt semleges állam, hanem Spárta egyik fő szövetségese.
Az adott városállam politikai rendszere másodlagos szempont volt a korban. Ezt ez az eset is jól mutatja. Lám, az oligarchikus Korinthoszhoz fordultak a demokrata epidamnosziak, s a segítséget megkapták.
Valójában a görögök a 5 vagy 6 típusú politikai rendszer egyikét se tekintették feltétlenül jónak vagy feltétlenül rossznak. Az már a felvilágosodás hatása, hogy ma szinte kötelező Athén és rendszere mellett kiállni.
A korinthoszi magatartást látva Korfu úgy érezte, megalázta anyavárosa, s így bekapcsolódott a viszályba, az ellenoldalon, az epidamnoszi oligarchák oldalán.
Erre Korinthosz úgy reagált, hogy bevont a maga oldalán több spártai szövetségest, bár maga Spárta semleges pozíciót vett fel.
A nagy ellenerőket látva Korfu el akarta kerülni a további eszkalációt, de Korinthosz nem volt hajlandó kiegyezni.
Korfu ekkor megfenyegetette Korinthoszt, Athén segítségét fogja kérni. Ezt látva Spárta bevatkozott, megpróbálva rávenni – sikertelenül – Korinthoszt az egyeszségre. 435-ben a korfui és a korinthoszi flotta megütközött egymással Korfu partjainál, korfui győzelem lett a csata vége.
Korfu győzelmével visszatértek a hatalomba az oligarchák Epidamnoszon. Az eleve rossz korinthoszi-korfui viszony még rosszabb lett, Korinthosz tudatosan készült a bosszúra.
Korinthosz hatalmas katonai fejlesztésekbe kezdett, lassan a 3. erővé válva Athén és Spárta után. Ezt látva Korfu úgy döntött, képtelen lesz egyedül megbirkózni az ellenséggel. Ezért 433-ban Korfu csatlakozott az Athén vezette szövetséghez.
Athén azonban nem akart háborút Spártával. Így csak védelmi szövetséget biztosított Korfunak. A 433-as újabb korfui-korinthoszi csatában Athén csak jelképesen vett részt, 10 hajóval, eleve óvakodva a támadó műveletektől. De ez is elég volt ahhoz, hogy Korinthosz visszavonuljon: Korinthosz ugyanis azt hitte, hamarosan megérkezik egy sokkal komolyabb athéni flotta a csata helyszínére.
Ez után azonban Korinthosz immár Athén ellen akart bosszút állni. 432-ben megütköztek egymással, Athén nyert.
Korinthosz ezután azzal érvelt Spártának, hogy ha továbbra is semleges marad, nem segítve szövetségeseit, hamarosan szövetségesek nélkül marad, s Athén mindent maga alá söpör. Ez vette rá Spártát, hogy 431-ben megindítsa a háborút Athén ellen, bár a döntést a háborúról a spártai népgyűlés csak kis többséggel szavazta meg.
A spártai háborúellenes kisebbség – ennek része volt az egyik spártai király is – úgy látta, egyedül Athén érdeke a háború, hiszen vagy Athén nyer vagy Spárta, az előbbi esetben a már erős athéni birodalom még erősebb lesz, az utóbbiban meg Spárta nem lesz képes minden időkre eltörölni az athéni veszélyt, sőt csak a bosszú vágya lesz erősebb Athénben. Hiszen egészen más a végső cél: Spárta a statusquót akarta tartani, „nemzetállamban” gondolkodott, azaz legyenek önálló államok, s ezek egyike se legyen képes a többit leigázni. Míg Athén, mai szóval, „Görög Egyesült Államokat” akart, erős vezetéssel, autonóm részekkel, mert azt vallotta, jövőbeli idegen támadás ellen csak ez képes védelmet adni.
Természetesen volt még legalább 2 előzménye a háborúnak, de az epidamnoszi volt a legelső.
A II. vh. utáni hidegháború alatt népszerű volt Athén és Spárta viszonyát a szovjet-amerikai viszonnyal párhuzamba vonni: azaz sose harcoltak egymással közvetlenül, de mindig voltak proxy háborúk. Persze ma már a párhuzam nem népszerű, hiszen a hidegháború vége egészen más lett, mint ami az Athén-Spárta viszályé. Ami érdekes: a hidegháború alatt mind a szovjet, mind az amerikai fél magát képzelte Athénnek, míg a másikat Spártának.
