Érték

By | 2021-07-23

Érdekes olvasmány Mariana Mazzucato amerikai-olasz közgazdász The Value of Everything: Making and Taking in the Global Economy című műve. A széles közönségnek szánva, nem szükségesek közgazdasági előismeretek megértéséhez.

Mivel azt hiszem, magyarul nem lett kiadva, néhány szót a könyvről.

A könyv vázolja az alapvető eltérést a klasszikus és a neoklasszikus közgazdaságtan között. Az alapvető eltérés: az érték mint fogalom.

A klasszikus közgazdaságtan – és annak elődjei – megkülönböztetett hasznos hasznos és haszontalan gazdasági tevékenységet. Hasznos az, mely új értéket teremt, s haszontalan az, mely csupán meglévő értéket továbbít. Abban azonban nem volt egyetértés ezen áramlatok között, mi is az érték, az hogyan mérhető. Volt aki az arany és más nemesfémek mennyiségében látta az értékmérőt, mások a földben. A klasszikus közgazdaságtan a munkában látta meg az értéket, azaz a munka az, mely képes értéket teremteni: valamilyen alapanyagból létrehoz valami mást, s e más többet ér, mint amit az alapanyagok értek.

Ami értékteremtésből származó haszon csak az profit, minden más passzív jövedelem, azaz járadék.

A klasszikus közgazdaságtan 3 névhez kothető: Adam Smith (1723–90), David Ricardo (1772–1823), s Karl Marx (1818–83). Az eltérések köztük ugyanis már az értelmezésben, a következtetések levonásában vannak, nem magukban az alapokban. Lásd, Adam Smith és Karl Marx egyezve egymással gondolták, hogy a munakerő teremti az értéket, csak míg Smith jogosnak tartotta, hogy a haszon a tőkéshez menjen, addig Marx ebben igazságtalanságot látott – de az alapkérdésben nincs eltérés köztük. S természetesen abban is egyeztek egymással, hogy csak az a gazdasági tevékenység hasznos, mely értéket teremt. Smith szerint haszontalan tevékenység az állam működése, a háztartásbeli tevékenység, s a szolgáltatások. Marx ebben annyiban gondolt más, hogy a szolgáltatásokat is átsorolta a hasznos tevékensyégekhez.

A XIX. sz. során – Marxtól függetlenül is – felmerült a kérdés társadalmi oldala: ha egyszer a munka hoz létre értéket, mi az oka annak, hogy az értéktöbbletet kizárólag a tőkés vállalkozó kapja. Erre nem születtek kielégítő magyarázatok, hiszen az nem volt meggyőző érv, hogy a tőkés munkája – ami pénze befektetéséből, a kockázat vállallásból, a munkafolyamat irányításából áll – annyival többet érne a munkáséhoz képest, ami indokolná a teljesen egyenlőtlen elosztást.

Nyilván a marxi válasz elfogadhatatlan volt a nagy többség számára, így az egész klasszikus közgazdaságtan ki lett dobva a szemétre mint alkalmatlan.

A neoklasszikus elmélet – melynek neve abszurd, inkább antiklasszikusnak kellene nevezni – egyszerűen kimondta: érték mint olyan önmagában nem létezik. Az “érték” valójában piaci ár, annyi amennyit egy dologért valaki más megfizet. Ezzel meg is oldódott a klasszikus közgazdaságtanból következő társadalmi kérdés: hiszen ha nincs inherens érték, akkor igazságtalanság sincs – a munkás annyi bért kap, amennyit a piac hajlandó adni neki, azaz ennyi munkája értéke, az értéktöbblethez pedig semmi köze, eleve az is csak akkor valósul meg, ha a munkáltatója képes a terméket eladni a piacon.

Tehát ezzel megszűnik a járadék fogalma is, minden haszon immár profit.

Innentől kezdve a mű mondanivalója: annak bizonyítása miért alkalmatlan a neoklasszikus közgazdaságtan. A fő gondolat: egyre inkább járadék a haszon, nem profit, azaz egyre több a haszontalan, nem értékreremtő tevékenységből származó haszon, mely csak statisztikailag érték, de a valóságban nem az.

Először is a GDP mint mérőszám alkalmazhatatlansága mellett érvel. Ezzel nem foglalkoznék különösebben, a téma ugyanis közismert. Talán csak azt az igaz, de vicces érvet ismertetném, hogy ha egy országban minden ember a saját lakásában él, az nem növeli a GDP-t, míg ha hirtelen mindenki kölcsönösen átköltözik a szomszédja lakásába, majd a szomszédok egymásnak azonos összegű bérleti díjat fizetnek, ez azonnal hatalmas mértékben növeli a GDP-t.

A neoklasszikus elmélet egyedülivé válásával párhuzamosan ment egyre több tevékenység értékesnek minősítése, lásd a pénzügyi műveletek is immár ilyennek lettek átnevezve a XX. sz. 70-es éveitől. Így pedig immár beleszámítottak a GDP-be.

Az eredmény: az államok és a pénzügyi szektor érdekei egyre inkább azonosak lettek. Hiszen egy politikus számára a legnagyobb siker, ha kormányzása alatt nő a GDP, márpedig a legnagyobb mértékű GDP-növekedés a pénzügyi szektorral érhető el. A valós érték egyre kevésbé számít, a lényeg, hogy a statisztika mit mutat ki. S a pénzügyi szektor pedig vethetetlen, hiszen semmilyen gyártással nem hozható létre olyan haszon, mint egyes pénzügyi műveletekkel. Immár a pénzügyi szektor nem hagyományos banki tevlékenységből él, mely indokolt és hasznos, hanem egyre abszurdabb spekulációs műveletekből. Ezek a műveletek azonban kizárólag a neoklasszikus elmélet, annak is csak a legújabb értelmezése szerint teremtenek értéket.

A szerző szembemegy a neoklasszikus elmélet egyik fő dogmájával, a “rossz állami tulajdon, jó magántulajdon” cíművel. Elmondja, az államot azon az alapon tekintik nem értékteremtőnek, mert eleve úgy határozzák meg az értéket, hogy abba ne számítson bele az állam, pedig hát nehezen lehetne pl. nem értékteremtésnek tekinteni egy állami közút megépítését – abszurd ezt azon az alapon kizárni, hogy az állam aztán ingyenesen biztosítja az út használatát. Ez ugyanaz, mint a GDP esetében a lakás paradoxon: ha az utat magáncég építené, s útdíjat szedne, akkor ugyanaz az út hirtelen értéknek számítana.

Konkrét példa az értékteremtés nélküli értékkivonásra a brit BHS kiskereskedelmi hálózat esete. 1928-ban alapították a céget, 2004-ben megvette Philip Green befektetési vállalkozó 200 millió fontért, majd 2015-ben eladta 1 fontért. Amíg a cég az irányítása alatt állt, Green és családja 580 millió font osztalékot, bérleti díjat és kamatot vett ki a cégből. Az eredmény: 11 ezer dolgozó munkanélküli lett, s csődbe ment a cég nyugdíjalapja. Green haszna értékteremtásnek számít a statisztika szerint, maga az egész művelet pedig tisztességes vállalkozói magatartásnak. Miközben mindenki más számára ez egy abszurd kifosztás.

Azaz kialakul egy olyan általánosan elfogadott kép a valóságról, mely nem tükrözi a valóságot. Mára az a helyzet, hogy a világ összes pénze együtt kb. 1200 billió dollár, míg a világ összes vagyona 350 billió dollár, azaz több mint 3-szoros a pénzmennyiség a teljes vagyonnál, s az arány folyamatosan növekszik.

Mindez mára visszahatott a valós értéket előállító gazdaságra is. A szerző több példát felhoz, de én mondok magyar példát: a Tesco Magyarországon több pénzt keres pénzügyi műveletekből, mint termékeladásból.

A szerző felsorol egy sor abszurd gyakorlatot a pénzügyi szektoron kívül is:

  • a részvény célja ma már nem tartós tulajdonlás egy adott sikeres cégben, hanem spekuláció,
  • a részvényárfolyam mesterséges felverése visszavásárlások által,
  • teljes elszakadás a cég és a menedzseri szint érdekei között,
  • az abszurd szabadalmak,
  • az újítások esetében a haszon magánosítása, de a veszteség társadalmasítása.

Tulajdonképpen az egész rendszer egyfajta mlm-piramis, mely azzal igazolja saját létjogosultságát, hogy kevesek nyertesek lesznek.