Félretájékoztatás

By | 2021-06-05

Szovjet Pravda típusú cikk a Mércében: a tények hiányoznak, de az értékelés megvan tízszeresen. Hisztérikus cikk a spanyol Vox párt ellen, mert annak elnöke Budapesten vendégeskedett.

Olyan szinten abszurd a cikk, hogy érdemes foglalkozni vele.

A Vox párt történetét jól ismerem. Sok mindenben tipikus újjobbos párt, de a spanyol specifikumok miatt mégis egyedi jelenség.

A spanyol modern történelem annyiban hasonlít a magyarra, hogy ugyanúgy volt benne egy 40-éves diktatúra, csak az nem baloldali, hanem jobboldali volt.

A Franco-diktatúra után ismét bevezetésre került a liberális demokrácia. Az első választás 1977-ben volt (Franco alatt is voltak választások, de azok a szó polgári demokrata értelmében nem tekinthetők azoknak, ugyanis nem volt pártok közti versengés, s a legfelsőbb hatalom független volt a választás eredményétől, azaz ugyanúgy, ahogy Kádár alatt Magyarországon, bár a Franco-rendszer azért kicsivel demokratikusabb volt a Kádár-rendszernél, a parlament kicsit több volt, mint formális, nem működő díszlet).

Lassan kialakult Spamyolországban aztán a helyzet, hogy lett két erős, egyre inkább liberális tömb – egy enyhén jobboldali és egy enyhén baloldali. A jobboldal a Franco-kor állampártjának reformereiből lett, míg a baloldal az illegális ellenzék mérsékeltjeiből. (Ezek legstabilabb alakulatai a Néppárt – Partido Popular – és a Spanyol Munkás Szocialista Párt – spanyol rövidítésével PSOE.) Mellettük pedig regionális – elsősorban katalán és baszk – pártok, valamint kisebb marginális pártok, köztük hagyományosan a legerősebb párt a kommunisták voltak.

1982-ig a jobboldal kormányzott, aztán a baloldal, majd többször váltották egymást. Más erő – leszámítva a regionális pártokat – nemigen rúgott labdába. A legnagyobb kispárt, a kommunisták 5-10 % között mozgott, aztán lassan mikropárt lett belőlük.

Amikor a rendszer kezdett kifáradni – ahogy az egész nyugati világban, az ezredforduló után -, Spanyolországban is kezdtek megjelenni az új erők. Mivel azonban itt a jobboldal a rossz múlt jelképe, a volt diktatúra miatt, így az erjedés baloldalon kezdődött. Az újbal berobbant, egy időben 20 % fölötti eredményt tudott elérni és képes volt magába integrálni a volt kommunistákat is – ez az újbal a Podemos párt (“podemos” spanyolul = kb. “képesek vagyunk”).

Mára kifáradtak. Végül ahelyett, hogy leváltották volna a szocialistákat (PSOE), a kisebb partnerük lettek. Ezzel lassan vesztik el hitelüket, hiszen az egyértelműen liberális szocialisták támogatásával nehezen egyeztethető össze az újbalos program.

Éppen a napokban történt meg velük a migránsválság miatti új csapás. A Podemos eredetileg migránspárti, a spanyol kormány (melynek része a Podemos is) szeret jelképes akciókat végrehajtani, pl. befogadni olyan “menekülthajókat”, melyeket Olaszország nem enged kikötni. Ehhez képest, amikor közvetlen válság alakult ki, lásd idén májusban a marokkói hatóságok megharagudtak Spanyolországra, s ezt azzal fejezték ki, hogy a marokkói-spanyol közös szárazföldi határ védelmét abbahagyták a marokkói oldalon – az eredmény: több ezren másztak be spanyol területre. Persze a spanyol kormány – amiben a Podemos elnöke miniszterelnök-helyettes! – most hirtelen józan észről tett tanulságot, azaz igyekezett megvédeni a határt a hadsereg bevetésével. Amivel nincs is semmi gond, csak éppen teljesen az ellenkezője, mint amit a Podemos mondani szokott e kérdésről.

Szintén problémát okozott a Podemos-vezér magánélete. Azzal meg nem lett gond, hogy a párt egy fiatal funkcionáriusával, egy nála 10 évvel fiatalabb pszichológus hölggyel titkos kapcsolata lett, amit aztán nyilvánosságra is hozott. A botrány abból indult, hogy összeköltöztek, majd vettek egy házat egy kifejezetten jó környéken 600 ezer euróért. Bár semmilyen vád nem merült fel a pénz eredetével kapcsolatban, pénzügyileg minden teljesen tiszta, ez mégis disszonáns elemnek tünt az addigi “éhes proletárvezér” képhez képest. S az se segített, hogy a koalíciós kormányban, ahol Iglesias miniszterelnök-helyettes, miniszter lett az élettársa is (a de facto házaspár azzal bizonyítja “baloldaliságát”, hogy hivatalosan nem házasok), mégpedig az erősen kamuszagú “egyenlőségügyi minisztérium” vezetését kapta.

a spanyol médiák hónapokig az Iglesias-család házával foglalkoztak – a legviccesebb kampányelem, hogy valaki egy “refugees welcome” táblát akasztott a kerítésre

Aztán persze a jobboldalon is elindult a változás. Lett a Ciudadanos nevű párt (a szó jelentése: Polgárok), mely tulajdonképpen pont ugyanaz, mint ami a magyar Momentum akart volna lenni a ballib egyesülés előtt: fiatalos, friss, klasszikus liberális párt. Persze azzal a jelentős eltéréssel, hogy ez Spanyolországban természetesen jobboldal, de itt már a magyar politikai élet a furcsa, hogy klasszikus jobboldali szöveggel baloldalinak lehet számítani. A Ciudadanos is elért 15 %-ot, bár azóta a párt összeomlott, eltaktikázták magukat, az eredeti cél végülis a Néppárt helyére lépés lett volna, de a Néppárt vezetése sokkal ügyesebbnek bizonyult. Ezután megpróbálták a Néppártot immár jobbról támadni, de ezt viszont nem vette be a szavazótábor.

S megjelent a Vox is (“Vox” latinul “hang”, a párt nevének spanyolos ejtése “boksz”, ami spanyolul nem asszociál a boksz nevű sportra), amihez hatalmas áttörés kellett. Nem is tudom ezt igazán lefordítani magyarra, de kb. olyan ez, mintha Magyarországon megjelenne egy új párt, mert azt állítaná, Kádár Jánosnak alapvetően igaza volt, s bár követett el súlyos hibákat, mégis: a kommunizmus egy nagyszerű cél. S mindez működne, mára ez a párt lenne a legnagyobb kispárt a parlamentben, a harmadik legerősebb párt lenne!

Nyilván a konkrét esetben nem Kádár, hanem Franco a támpont. De érzékeltetni akartam a hatást.

A Vox 2015-ben indult először választáson, akkor még az 1 % is elérhetetlennek tűnt, aztán 2019-re hirtelen 10 % feletti parlamenti párt lett, a szavazótábora 60-szorosára nőtt. A legutolsó választáson immár 15 %-ot szerezve a harmadik párt.

Alapvetően több tényező is segítette a Voxot:

  • eltelt egy nemzedék Franco után, s ma már nem automatikusan tabu a Franco-korszak,
  • a 2008-as világválság, melyre se a középbal, se a középjobb, se a kommunisták/újbalosok nem tudtak választ adni,
  • szakítás a francóizmus időtmúlt formájával, s részben tartalmával is,
  • az általános kiábrándulás a 2 nagy spanyol politikai erőből, azok titkos egyeszségeiből és korrupt gyakorlatából,
  • üres tér lett a spanyol közéletben: nem volt erő, mely kifejezte volna az antiprogresszivista nézetvilágot,
  • s végül az internet, melynek hála megtalálták egymást olyan emberek, akik korábban nem merték nyíltan hangoztatni véleményüket, de így egymásra találva, rájöttek: nincsenek egyedül – a Magyarországon is aktív CitizenGo internetes mozgalom, mely társadalompolitikai kérdésekben nyíltan szembeszáll a progresszivista értékrenddel volt a legfontosabb erő a Vox mögött.

Vannak dolgok, melyekben a Vox hasonlít a hasonló újjobbos európai pártokra, de van pár specifikus elem is, ezek:

  • a Vox gazdaságpolitikailag nem populista, sőt egyenesen ultraliberális, a kapitalizmus problémáit több kapitalizmussal akarja megoldani – ennek oka az, hogy az antikapitalizmus annyira összefonódott Spanyolországban a baloldallal, hogy egyszerűen nem-baloldaliként képtelenség ezzel egyetérteni,
  • a Vox erősen nacionalista, az ilyen pártoknál megszokottnál erősebb mértékben – ennek oka az, hogy a spanyolországi autonómiák ellen csak így lehet fellépni,
  • a VOX támogatja az USA-t, az amerikaellenesség szinte teljesen hiányzik,
  • a Vox támogatja a spanyol monarchia intézményét abban a formában, ahogy az ma működik.

A spanyol politikai élet pozitív eleme a humor. Az egymás kigúnyolása ugyan első látásra negatívumnak tűnhet, de mégis, ezzel emberközeli lesz az ellenfél. Mind a Vox, mind ellenfelei kiválóan alkalmazzák ezt. Nekem a kedvencem ebben a TV3 katalán állami tv-csatorna Polònia című szatirikus műsora. A katalán nyelvet sajnos csak 30-40 %-ban értem meg, de a szatírikus műsor szkeccseinek zöme spanyolul van, nem katalánul, a spanyol pedig egykor anyanyelvem volt, s bár már nem az, ma is jól értem, Ez a tv-csatorna katalán függetlenségpárti, így érthető módon az autonómiák eltörlésével kampányoló Vox a legádázabb ellenségük.

De lássuk magát a cikket! A cikk szerint a Vox “nem hajlandó az egyetlen héten partnere által meggyilkolt öt nő (és egy gyermek) emléke előtt néma csenddel tisztelegni a madridi Kongresszusban” és “azokban a régiókban, ahol erre lehetősége van, megpróbálja felszámolni a nők jogegyenlőségét és védelmét előmozdítani hivatott intézményeket, a finanszírozás vagy a működés ellehetetlenítésével“. Mi is a valóság? Az említett 5 megölt nő esetében a Vox javasolta, legyen néma felállás minden családi erőszak áldozata miatt, ne csak a heteroszexuális férfiak által megölt nők miatt. Ezt a baloldal elutasította, s ez után tagadta meg a részvételt a megemlékezésben a Vox. Kb. mint a “black lives matter” és “all lives matter” sztori előadva spanyol verzióban. Ami pedig a nőellenes intézkedéseket illeti, egyszerűen arról van szó, hogy a Vox leépíti a feminista ihletésű szabályokat, melyek súlyosan diszkriminálják a férfiakat.

A kovetkező állítás: a párt “kísérő nélküli menekült gyerekek befogadása ellen kampányol, esetenként a kiskorúak szállása előtt, leendő bűnözőknek, falkának titulálva őket kísérő nélküli menekült gyerekek befogadása ellen kampányol, esetenként a kiskorúak szállása előtt, leendő bűnözőknek, falkának titulálva őket“. A valóság: a Vox ellenzi az illegális migrációt, abban az alakban is, hogy egyesek a gyerekeiket előre küldik, majd “családegyesítés” címszóval csatlakoznak hozzájuk immár legálisan.

A cikk fokozza a szörnytetteket: a Vox nem csak nőket és gyerekeket üldöz, de még arra gonosztettre is képes lenne, hogy elintézi, a spanyol iskolákban spanyol zászló és spanyol himnusz legyen! Bizonyára ez hatalmas botrány minden prpgresszívista számára, de józan ésszel nem világos, mi is ezzel a konkrét probléma.

Amiről szó van valójában az a Magyarországon jól ismert jelenség, amit immár Spanyolországban is ki mernek mondani egyesek: a kettős mérce. Ha az egyik oldal – konkrét esetben az ultraprogresszívek – a saját ügyeiket terjesztik a társadalomban, akkor az “fejlődés”, amit mindenki köteles kérdés nélkül megtapsolni, míg ha az ellenvéleményen lévők is elmondják akaratukat, az “fasizmus”.

A cikk végkövetkeztetése: Santiago Abascal – a Vox vezetője – “emberellenes politikákat szorgalmazó megélhetési gyűlölködő“. Bár sok mindenben nem értek egyet Abascallal, elsősorban liberális gazdasági elképzeléseivel, meg a kisebbségellenességét is kontraproduktívnak tartom, de nem látok benne se emberellenességet, se gyűlölködést, az egész Vox jelenség arról szól, hogy megjelent egy olyan erő, mely képes kifejezni azok véleményét is, akik szerint nem egy agresszív kisebbségnek kellene meghatároznia az ország politikáját. A szerző szerint “alulról szervezkedő” mozgalom lehetne a Vox ellenszere, miközben a Vox éppenhogy abszolút “alulról szervezkedő” – ezért is ennyire mérgesek rájuk, gyakorlatilag átvették a baloldal hálózatépítési technikáját, majd azzal egy a baloldali szervezeteknél sokkal sikeresebb mozgalmat alakítottak ki.

Abascal és a felesége