Egy időben – a 80-as és a 90-es években – szerettem a könnyűzenész előadó zenészerzőket.
Az olyan típust, mint a magyar Ákos, bár ő konkrétan sose tetszett.
Ez olyan műfaj, ahol az előadó saját magát adja el, nem mások által írtakat. Elengedhetetlen tehát az őszinteség.
Egyik kedvencem az amerikai Barry Manilow volt. Kelet-Európában teljesen ismeretlen, de benne van a világ 200 anyagilag legsikeresebb zenésze közt (a kétszázas listán belül persze alul), szóval nem kis név.
5 éve bevallotta az illető, hogy homokos, sőt „megházasodott”. Magyarul: Manilow teljes karrierje hazugságra épült, mert számainak egy jelentős része a párkapcsolatról szólt.
Szerencsére már kb. 15 éve zeneileg átálltam teljesen a klasszikus zenére (elsősorban a barokkra), így nem rázott meg a hír.
Mindenesetre azóta eszembe se jutna hallgatni őt. Hazug szélhámost ki akarna hallgatni?
