Régóta foglalkoztat az ógörög ejtés kérdése.
A latin esetében is vannak vitás pontok, de ott azért a dolgok 95 %-a tisztázott. A latin esetében a legtöbb ember tudja: van egy restituált klasszikus ejtés, melyet szinte teljes egészében ismerünk, s van egy csomó egymásnak ellentmondó középkori hagyományos ejtés, lásd a magyarok szerint Julius Caesar az „júliusz cézár”, míg az angolok szerint „dzsaliösz szízör”.
Szoktak lenni mindenféle álviták erről, hogy melyik a helyes és melyik a helytelen. Természetesen ez a felhasználás helyétől függ, azaz pl. angol környezetben az angolos verzió a helyes. Vagy másik példa: én magam imádom a klasszikus ejtést, de ennek ellenére magyar szövegben a magyarosat használom, mert egyszerűen ez a szokás – csak akkor használom a klasszikus ejtést, ha mondjuk felolvasok egy egész latin mondatot.
Az ógörög esetében viszont a helyzet sokkal zavarosabb, kevesebb a kialakult szokás. Ennek oka, hogy az ókor végén a görög szinte megszűnt Nyugat-Európában, s csak a reneszánsz alatt jött vissza, így a görög hosszú évszázadokig csak az eleve görögnyelvű területekre szorult vissza, plusz az ortodox kereszténységre tért népeknél volt még nyoma a papok oktatásában. Így tulajdonképpen az ógörög esetében csak újgörög és szláv ejtés alakult ki, ez utóbbi nem is egységes, pl. a bolgáros és az oroszos ógörög ejtés nem azonos. Ez utóbbinak egyik máig tartó nyoma, hogy pl. Görögország fővárosának neve oroszul Afini, míg bolgárul Atina.
Plusz még, míg a latin valamilyen alapfokú ismerete ma is követelmény művelt körökben, addig a görög ismerete a XX. sz. eleje óta nem elvárt. Ma már egyenesen marhaságokat lehet e témában olvasni, lásd amikor pár éve a HVG okosnak tűnni akaró szerzője elmagyarázta lelkesen, hogy a „homofóbia” jelentése „emberutálat”, hiszen latinul a „homo” az „ember”.
A görögök a kiejtés dologhoz praktikusan állnak hozzá: úgy ejtik az ógörögöt, mintha modern görög lenne, s kész. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint a spanyolok és az olaszok hozzáállása a latinhoz: a spanyol/olasz írásmód szerint ejtik. Ezzel semmi gond hétköznapi szinten, de tudományos szinten ez már elfogadhatatlan. Amikor spanyol szakra jártam a Havannai Egyetemen, ahol van 4 félév kötelező latin, az első félévben a hallgatók fejébe lett verve: tessék klasszikus ejtést használni minden esetben, mert latinórán vagyunk, nem az utcán beszélgetünk. A spanyol anyanyelvűek ezzel bizony sokat szenvedtek: megszokni, hogy a hatalmas hasonlóság ellenére nem úgy kell ejteni, ahogy az „természetes” lenne.
Nem fogok nyilvánvaló eseteket leírni, ezek megtalálhatók bármely könyvben, akár a Wikipédiában is, pl. nem fogom leírni, hogy az α az vagy magyar á vagy annak röviden ejtett verziója (a görög írás nem tartotta soha fontosnak, hogy a kettőt külön jelölje).
Íme azonban a problémás esetek. Átnéztem több szakkönyvet és a témával foglalkozó YT-előadást is.
Először azok az esetek, ahol nincs vita, de a hagyományos magyar ejtés nem felel meg az eredetinek.
Három ilyen mássalhangzó betű van: ζ, θ, φ.
A ζ magyar ejtése „z”, miközben a klasszikus ejtés vagy „zd” vagy „dz”, ez vitatott, de abban egyetértés van, hogy nem „z”.
A θ magyar átírása „th”, de ezt szinte mindenki „t” alakban ejti, pedig a „th” ejtés közelibb lenne az eredetihez.
A φ magyar átírása „ph”, de ezt szinte mindenki „f” alakban ejti, pedig éppenhogy „ph” lenne az eredetihez legközelebbi ejtés.
S van két ilyen magánhangzó betű: ε és η.
Az ε magyar átírása e, az η átírása é – ennek oka, hogy az előbbi mindig rövid, míg az utóbbi mindig hosszú. A magyar átírás a rövidség/hosszúság jellemzőt akarta jelölni (valószínűleg ennek oka a versmértékek átadása). Valójában azonban az ε röviden ejtett „é”, míg az η hosszan ejtett „e”. Ebben teljes egyetértés van, a minőségi magyar ógörög tankönyvek is meg szokták jegyezni ezt.
Most a tényleg vitás esetek. Előszőr az ου és az ει kettőshangzó.
Az ει esetében a fősodrú állítás ez a klasszikus kor kezdetén még „éj” volt, de a kor során vagy „é” vagy „í” lett, ez vitatott. Olyan elmélet is van, mely szerint két mássalhangzó között ment csak végbe ez a folyamat, míg minden más helyzetben maradt az „éj”. Azt szokták példának felhozni, hogy a rómaiaknak nem volt saját nevük a Nílus folyóra, a nevet a görögöktől vették át – viszont görögül a neve Νειλος, amit a rómaiak nem Neilus alakban írtak át, hanem Nilus alakban, azaz a kimondott alakot vették alapul.
Az ου esete hasonló, az eredeti „oü” ejtés szinte minden forrás szerint eltűnt, s vitás csak az, hogy „ú” lett vagy „ó”, az „ú” verzió a többségi. Az „ó” nem túl valószínű, mert nincsenek tévesztések ου és az ω között, pedig ha „ó” lenne, akkor ilyennek kellene lennie.
Hasonló kérdés az υι esete: a fősodrú vélemény szerint eredetileg „üi”, majd talán „ui”, de inkább „ű” lett.
A többi υ-ra végződő kettőshangzó – αυ, ευ, ηυ, ωυ – esetében a vita egyedül az a kettőshangzó második tagja „u” vagy „ü” – az előbbi a többségi nézet. (Az ωυ szinte sose fordul elő.)
A maradék két ι másodtagú kettőshangzó – αι, οι – vitamentes.
A három darab aláírt jótás kettőshangzó – ᾳ, ῃ, ῳ – esete különösen vitás. Ezek sajátossága: itt hosszú magánhangzó + ι a kettőshangzó tartalom van, ez persze az utóbbi két esetben nyilvánvaló. De az α esetében így lehetett megállapítani, rövid vagy hosszú α van a kettőshangzóban. Itt a vélemény a fősodorban az, hogy a klasszikus kor során ezek mind átváltoztak, az ι elem megszűnt. Emiatt egyes tankönyvek „áj”, „hosszú ej”, „ój” ejtést javasolnak, míg mások „á”, „hosszú e”, „ó” ejtést.
Összegezve: én – tisztán praktikus okokból – kiejtem az összes aláírt jótát – csak a tulajdonnevekben nem, ahol ez nyilvánvalóan hibás, pl. Hádesz nyilvánvalóan nem Hájdesz -, mindenhol máshol követem a többségi álláspontot, kivéve az ει esetét, ahol a „kettős” nézetet használom. Aláhúzom: ennek oka nem valamiféle beható kutatás, egyszerűen így egyszerűbb megjegyezni a szavakat. Pl. a ragokat sokkal nehezebb lenne megjegyezni, ha nem így tennék. Tehát ez a pragmatizmus győzelme az elmélet felett.
