Erik S. Reinert norvég közgazdász írt egy érdekes könyvet 2007-ben, címe: Hogyan gazdagodtak meg a gazdag országok… s miért maradnak szegények a szegény országok? – ha jól tudom, magyarul nem lett kiadva, de az eredeti angol verzión kívül van még spanyol és orosz fordítása is (azt említem csak, ami nekem releváns, 5 nyelv van, amin képes vagyok olvasni: magyar, bolgár, spanyol, orosz, angol).
Én jóval később értesültem a könyv létezéséről, pedig megérdemelt volna legalább akkora reklámot, mint a szintén rendkívül érdekes Thomas Piketty féle könyv (azt szintén ajánlom, magyarul is kiadták) vagy a számomra kevésbé érdekes – mert nem értek vele egyet -, de mégis fontos Miért buknak el nemzetek? című könyv az Acemoğlu-Robinson szerzőpáros tollából (ennek szintén van magyar kiadása).
Itt a nagyobb hírverés hiánya valószínűleg ideológiai lehet: míg Piketty marxista alapon elemez, Acemoğlu-Robinson pedig klasszikus liberális alapon, Reinert teljesen szakít az egész fősodrú közgazdaságtannal.
Igen érdekes olvasmány, nem részletezném, de pár fontos megállapítását ismertetném kissé leegyszerűsítve.
Az alaptézis: David Ricardo, a modern közgazdaságtudomány atyjának elmélete elkalmatlan a valóság leírására, mégpedig annak mind a klasszikus liberális, mind a marxista változatában. Hiányzik ugyanis pár fontos eszköz a tények leírására: az újítások szerepe, a gazdaság szinergikus hatása, az egyes gazdaségi tevékenységtípusok megkülönböztetése, s végül a munkaérték-elmélet pontatlanságai.
Mi az alternatíva? A szerző fő hivatkozási alapka Joseph Schumpeter osztrák-amerikai közgazdász. Az emuláció (másolás). A szerző fő tézise: amit ma a gazdag országok számon kérnek a szegények, amit a gazdagodás legjobb módszerének hirdetnek, azt maguk sose követték, amikor még szegények voltak. Íme a főbb pontok:
- a szabadkereskedelem csak a gazdagoknak hasznos, a szegények vesztenek rajta, mert nincs kiegyenlítő hatása,
- önmagában a specializáció nem hoz semmi értékeset, csakis az számít, mire specializálódik egy ország,
- nyersanyagokat kivinni nem szabad, az ugyanis a szegénységet konzerválja,
- a kezdődő, gyenge feldolgozóipart védeni kell állami eszközökkel, a szabad verseny e téren csak a gazdagoknak kedvez,
- ezért a nyersenyag termelésben érdekeltekkel szemben mindig az iparban érdekelteket kell államilag támogatni – s ennek fő oka szimplán az, hogy míg az előbbiben az újítások szerepe minimális, addig az utóbbiban rendkívül fontos, az előbbiben a haszon alig növelhető, míg az utóbbiban drasztikus növekedés is elérhető.
Az egyik példa az USA, mely csak azóta lett szabad verseny és a szabad piac híve, amióta gazdag lett, mert immár érdekelt ebben, de amíg szegény volt, pont az ellenkezőjét támogatta.
Sajnos a szerző nem foglalkozott közelebbről Kelet-Európával, hanem Latin-Amerika a fő területe, de talán a hozzánk legközelebbi példája Mongólia esete. A posztkommunista Mongólia leépítette a meglévő kismértékű iparát, annak az elvnek szót fogadva, hogy a nem hatékony gazdasági szektor csak teher. A következmény: immár csak nyersanyagot termel az ország, esély se maradt újításra, se heterogén gazdaság kiépítésére, a jövő az örök szegénység és függőség.
