Amikor az ember maga is az öregedés rögös útjára lép, fokozottan figyeli az öregedés folyamatát.
Nagy szerencsém, hogy tudatosan óvom magamat az önámítástól és a múltszépítéstől – bár biztosan ebben nem járok 100 % sikerrel -, nagyon tisztám emlékszem korábbi magamra a lehető legkülönbözőbb helyzetekben, nagyjából 6 éves koromig vannak koherens, értelmes önemlékeim.
Meggyőződésem, hogy az ember sose fejlődik. Ami 6 éves korra kialakul személyiségként, az sose változik később. A tudás, a tapasztalat, a gyakorlati életgyakorlat nő, de maga az alap sosem.
Ami viszont nem része az alapnak az a hozzáállás az élethez. Minél fiatalabb valaki, annál több a remény, s minél idősebb valaki, annál több a realitásérzék. A gond az, hogy mindkettő eltúlozható: a remény lehet alaptalan fantázia, míg a realitásérzék pedig cinikus beletörődés.
Alapvetően 3 fő magatartást látok az emberekben fentiekkel kapcsolatban, vannak:
- a földön két lábbal járók,
- a beszürkülők,
- a szellemi frissek.
A földön két lábbal járók azok, akik eldöntötték, a fizikai valóság minden felett áll, így azzal kell kizárólag törődni, minden korban meg kell találni a biztonságot.
A beszürkülők a lassú haldoklók, egymás után mondanak le mindenről.
A legkevesebben a szellemi frissek vannak. Ők sose unatkoznak, s erejük még nő is a korral.
Emlékszem, gyerekként nagyon zavart, hogy a felnőttek 90+ %-a az első vagy a második csoportba tartozik. S mekkora felüdülés volt a harmadik csoportba tartozó felnőttel találkozni!
Minél polgáribb egy társadalom, annál inkább nő a földön két lábbal járók társadalmi presztízse, s tulajdonképpen a liberális demokrácia az egyetlen rendszert, melyet ez a réteg irányít.
A nők esetében még külsőleg is észlelhető hová tartoznak. A földön két lábbal járó nők mindig a korukhoz illően öltözködnek, az éppen hivatalos divatot valamilyen szinten betartva. A beszürkülő nők a „legyen valami rajtam” öltözködést követik. A szellemi friss nők pedig egyénieskednek (ami túlzásba is vihető), mindenesetre érdekesek, de legalábbis furcsák.
