Aczél György a Kádár-rendszer egyik legfelsőbb vezetője volt. Gyakorlatilag ő volt a kulturális szféra egyes számú, teljhatalmú vezetője egészen 1988-ig, amikor Kádár le lett váltva.
S bár hivatalosan csak 1967-ben lett a legfelsőbb vezetés tagja, korábban is fontos személy volt. Amikor pedig 1967-1988 között a legfelsőbb vezetés tagja lett – PB-tag, KB-titkár, időnként kormánytag is, de ez utóbbi akkor nem számított legfelsőbb vezetői beosztásnak -, hatalma akkor is sokkal nagyobb volt, mint tisztsége. Ennek oka: Kádárnak személyes barátja is volt, többek között tegezte, ami ritka privilégium volt akkoriban.
A hiányos műveltségű Kádár maximálisan megbízott a formailag szintén nem képzett, de autodidakta módon rendkívül művelt emberré lett Aczélban, gyakorlatilag ő dönthetett minden kultúrpolitikai kérdésben, legalábbis övé volt az utolsó szó.
De most nem erről, hanem arról, hogyan találkoztam vele egyszer, 1984-ben.
Az akkori szokás szerint a legfelsőbb vezetők nem jártak külföldre nyaralni, ezek mindig valamilyen hivatalos útnak voltak álcázva. Az álcázás nem is jó szó, mert jellemzően valóban volt valamilyen hivatalos út, csak mesterségesen meg lett hosszabbítva időtartama.
Itt is ez történt. Aczél elvtárs Havannába érkezett valamilyen megállapodást aláírni, ez 2 nap lett volna normál esetben, de 10 napig maradt, azaz 9 napot ott nyaralt.
Aczél elvtárs nem utazott egyedül. Testőrség nem volt szokás akkoriban, a helyszínen eleve a kubaiak biztosították ezt. De egy ember ment Aczéllal, mert beteg és idős volt már, meg nem beszélt spanyolul. Ez az ember volt az akkor az MSZMP KB kulturális osztályán dolgozó másodunokatestvérem, aki később, 1988-1989 között országosan ismert ember lett, mert ő volt az MSZMP első és egyben utolsó szóvivője. (Aztán 1989 októberében bukott, sose többet nem volt politikai tényező. Ennek oka: az MSZMP megszűnésekor ő a Grósz-tábor tagja volt, a Grósz-tábor meg kiütéses vereséget szenvedett el az akkor ellene ideiglenesen egyesült Németh-Horn-Nyers- és Pozsgay-tábortól.)
A korabeli protokoll szerint ilyen magas rangú ember nem lakhatott szürke halandókkal együtt. A kubai fél egy szuperzárt villában helyezte el, amolyan kettes fokozatú őrizet mellett. (Az egyes fokozat csak Fidel Castrót illette meg.)
Ilyen helyre persze normál esetben sose juthattunk volna el, apám rangja ehhez nevetségesen alacsony volt. Normál esetben a közelbe se mehettünk volna.
De itt mehettünk mégis, annak alapján, hogy „a magasrangú magyar elvtárs titkára kéreti”, hogy jelenjünk meg.
Szóval mentünk az egyik este. Későn, amikor Aczél elvtárs már biztosan pihen, szóval a titkára szabad.
Beszélgettünk is vidáman a földszinti belső kertben, mikor hirtelen megjelent az emeleti korlátnál Aczél elvtárs pizsamában, lenézett, majd azt mondta „Laci, kik ezek az elvtársak?„. A Laci bácsi erre azt mondta „semmi különös, az én magánvendégeim, az unokatestvérem a magyar követségen dolgozik, ő van itt a családjával„. Erre Aczél elvtárs ránk nézett, majd azt mondta „jó estét kívánok!„, mire mi ugyanezt válaszoltuk. Aztán Aczél elvtárs eltűnt.
Pedig valójában nem az unokatestvére volt ott. De ehhez magyarázat.
Bolgár apai nagyapai dédapámnak – aki sose költözött Magyarországra, Bulgáriában halt meg 1939-ben – 6 gyereke volt: 3 fiú és 3 lány, a legidősebb 1897-ben, a legfiatalabb 1913-ban született.
Tehát hatalmas volt a korkülönbség, a nevezett Laci bácsi a legidősebb gyerektől származott, apám meg a legfiatalabbtól. Ráadásul a legidősebb és a legfiatalabb gyerek halálig közeli barátok maradtak, nagyapám amolyan második apának tekintette a nála 16 évvel idősebb bátyját. Így a családok is összejártak. Így kialakult az, hogy 1940-ben született apám és az 1944-ben született Laci bácsi egymást unokatestvéreknek tekintették, miközben valójában én voltam a Laci bácsi másodunokatestvére, de lám én is „bácsinak” nevezem, mert így alakult az évek során.
Külön érdekes, hogy a családnevet alig sikerült átörökíteni.
A dédnagyapa 3 lánya nyilván nem vitte tovább a nevet.
A 3 fiúból 2-en magyar nőt vettek feleségül, az egyiknek volt egy fia, de további utód nélkül, a másiknak 3 lánya. Ezek mind élő ágak, dehát a név ott se öröklődhetett át. Az egyik nevezett lánytól származik az a Laci bácsi is, akiről szó volt. Ő tehát negyed bolgár, csak az anyai nagyapja volt bolgár.
Szóval úgy alakult, hogy csak a legkisebb gyerek, az 1913-ban született vitte tovább a nevet. Ez ugyanis az én nagyapám, akinek nemcsak hogy lett fia, de fiú unokája is, azaz én. Sokáig én voltam az egyetlen ember, aki tovább vitte a nevet a dédnagyapától, most már van 2 fiam és 1 fiúunokám, azaz már négyen vagyunk.
Bár semmi titkosat nem írtam le – nem is lenne mit -, nem írtam volna semmit, ha már nem halt volna meg minden érintett. Laci bácsi 2008-ban halt meg, alig 64 évesen.
