1979 volt. Leszóltak az vezetőségből, az önkéntes újságpapírgyűjtés kötelező, s aki nem vesz részt, azt leosztályozzák magaviseletből. Így hát a mi úttörőörsünk is elindult papírt gyűjteni.
Űttörőörsünk jelvénye egyébként a Playboy-nyuszi volt. Az egyik örstag céllövöldében nyert egy Playboy-matricát, ami gyakorlatilag egy stílizált csokornyakkendős nyúlfej volt, alatta meg nagybetűkkel, hogy PLAYBOY. Aztán az osztálytárs levakarta a feliratot, így rendszerkonformmá téve a jelképet, s ez lett örsünk jele. Így lett egy amerikai erotikus folyóirat emblémájából úttörőmozgalmi jelkép. Egyébként magát a Playboy magazint örsünk egyik tagja se látta soha a valóságban, de mindenki hallott róla, kb. annyit tudtunk róla, hogy egy csodás sajtókiadvány, melynek lényege, hogy fiatal nénik meztelenül mutogatják magukat.
A Kádár-rendszer nagyon nem szerette pornót, de még az erotikát se, ez abszolút tabu téma volt. Az engedélyezett erotika csúcsa az volt, hogy léteztek céges naptárak, melyekben még az is megesett, hogy teljesen meztelen, de minden érzékeny testrészüket valamivel takaró nők szerepeltek.
De a lényeg, elmentünk papírt gyűjteni. A hagyomámyos módszerrel. Becsengettünk vadiegenekhez. Nem akartuk túlzásba vinni, így csakis az V. kerületi Szent István téri (akkor: István téri) iskolánk közvetlen környékén. Eljutottunk az Alpári Gyula u. (ma: Hercegprímás u.) és a József Attila u. keresztőzédéséig is. Ez egy 100 éves, teljesen hagyományos típusú „bérház” volt, akkor még nem volt szokás a kapu bezárása, így itt végig mentünk a lakásokon. Már nem emlékszem hányadik emeleten, de az egyik lakásból egy mosolygó, 60 éves körüli bácsi jött elő – baromi vicces, hogy ma már nem sok hiányzik, hogy én ugyanannyi idős legyek -, aki boldogan végignézett rajtunk, majd amikor előadtuk, mi kellene, hirtelen komor lett, de adott kb. 30 darab régi újságot.
Amikor az ajtó bezáródott, megértettem, mi történt. Mert hirtelen a névtáblára esett tekintetem, s ott azt láttam: MÁNDY IVÁN. Én nagyon erős olvasottságú gyerek voltam akkoriban, jóval többet olvastam, mint a korosztályom. Mándytól ugyan egy sort se olvastam, mert utáltam az ifjúsági irodalmat (valahogy leereszkedőnek találtam azt a stílust, amikor felnőttek ki akarják találni milyen a gyerekek világa, ezt szerintem csak Molnár Ferenc volt képes érvényesen és paternalista leereszkedés nélkül megfogni a Pál utcai fiúkban), melyről Mándy is ismert volt, de a nevét ismertem.
Szóval Mándy azt hitte, olvasói jöttek, gyerekek, akik szeretik műveit. Aztán jött a hidegzuhany: ezek csak papírt gyűjtenek, s halvány fogalmuk sincs, kihez csengettek be. Megalázó. Persze megtehetettem volna, hogy mentem a helyzetet és közbeszólok „én tudom ki tetszik lenni, de én se olvastam a bácsitól semmit”, de valószínűleg ez se emelte volna túlságosan a helyzetet.
Szóval így találkoztam Mándy Ivánnal, a neves magyar XX. századi íróval.
Egyébként azóta se olvastam tőle semmit, viszont most elhatároztam, ezen még az idei év vége előtt változtatok. A napokban, amikor elhatároztam jelen cikk megírását, le is töltöttem 2 kötetét – a nem ifjúsági műfajból, mert az ifjúsági műfaj továbbra is mélyen untat -, ezeket hamarosan el fogom olvasni.
