Van ez a modern kiégés nevű betegség. Én még sose égtem ki, mert nem volt miért. Pedig – a szó liberális értelmében – sose voltam sikeres.
A kiégés teória értelmében ugyanis csak az nem ég ki, aki sikeres, természetesen a siker szó liberális értelmében, azaz sikerül olyan szintre elérnie, amikor már nem kell dolgoznia, mégis képes magas szinten megélni.
A liberális kiégés betegségből a liberális elveket elfogadva tényleg csak 2 módon lehet mentesülni: ha „sikeresek” leszünk, ill. ha remete életet választva kivonulunk a társadalomból. Leegyszerűsítve: mindenki kiég aki nem milliárdos vagy szerzetes.
Valójában a kiégés leánykori neve elidegenedés a munkától főleg, de általában az egész társadalomtól. S teljesen normális dolog. A polgári társadalom kötelező jelensége ez. Hiszen a liberális elvek szerint felépülő társadalom atomizált, az egyének lehető legteljesebb szabadsága az alapelv, így éppenhogy pozitív érték az elidegenedés, hiszen ez jelzi a lehető legnagyobb szabadságfokot: minél jobban el van idegenedve a társadalomtól egy egyén, annál szabadabb.
Csakhát a valóság tesztje ripityára zúzza a liberalizmus eszméjét: minél liberálisabb egy társadalom, annál boldogtalanabb, s ennek egyik fő oka éppen az elidegenedés.
A leginkább ismert a marxi megoldás, mely bizonyítottan nem működik. Ma már tudható: a magántulajdon megszüntetése nem szünteti meg az elidegenedést, szimplán csak kiszolgáltatottabbá teszi a továbbra is elidegenedett egyéneket. Aki élt kommunista rendszerben, az jól tudja ezt.
A marxi megoldás valójában tüneti kezelés. Nem a magántulajdon a baj, hanem annak hatalma. S ez a hatalom a hatalom nélküliekkel szemben akkor is fennáll, ha az állam veszi át a tőke szerepét. A dolgozó kisember akkor is el van nyomva, ha minden vállalkozás az állam kezében van, sőt talán ez még rosszabb, mintha sok kisebb tőkés van, akik között érdekellentét feszül, amit aztán a kisember képes időnként kihasználni.
Mit tehet a kisember, aki nem képes – vagy nem is akar – milliárdos lenni, s ki se akar vonulni a társadalomból?
A társadalom helyes alapra helyezése az egyetlen valós megoldás. S ezt nem hatalmas tervekkel lehet a legjobban elérni, hanem a mindennapi magatartással. Mindannyian kis propagandisták vagyunk ugyanis. A harc színtere az egyén, s az egyik egyén a legjobban a másik hozzá hasonló egyén viselkedését veszi észre, azaz nem hivatásos politikusok, celebek, megmondóemberek viselkedését: ezekre ugyanis az a jellemző reakció „persze, ő megengedheti magának, de én nem„.
Az emberiség 500 éve tartó vészkorszaka csak így fog véget érni. A liberalizmus, a polgári demokrácia, a felvilágosodás ugyanis mind betegségek, veszélyes daganatok. S persze jó hír, hogy mindez magától, belülről omlik össze. Mi csak ülünk és nézzük, nem csinálva semmit. De magatartásunk az az erő, ami segítheti a folyamatot, de hátráltathatja is.
Persze az amit a legelején mondtam nem teljesen igaz: magam is időnként érzem a hatalmas nyomást, pl. amikor órák óta dolgozom valamit teljesen értelmetlenül, csak a havi fizetés megkapása miatt. De aztán jellemzően sikerül meglátnom a nagyobb képet, s lenyugszom.
