Az MSZMP-nek fénykorában 850 ezer tagja volt, ez azt jelentette, a 18 éven felüli lakosság több mint 10 %-a tag volt.
Amíg állampártként működött, a tagság nem jelentett politikai elköteleződést, a tagság 90 %-a abszolút politikamentesen, praktikus okokból lépett be. Ez mindenki számára kiderült a párt feloszlásakor 1989 októberében, amikor a volt tagság alig 10 %-a lépett át a két utódpárt valamelyikébe.
A tagság 1988 elején még fontos volt, s lassan veszett el a semmibe. 1988 áprilisában még komoly ügy volt, amikor kizárták a 4 aktív „reformkommunistát”: Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt, s Lengyel Lászlót. Aztán amikor 1989 februárjában az MSZMP szerette volna a kizárt négyeket visszavenni, már egyikük se akarta ezt elfogadni, immár nem volt jelentősége a párttagságnak.
Az én apám rendkívül óvatos ember volt – ez amolyan bolgár genetikai örökség a török hódoltság miatt -, sokáig komolyan azt mondta, hogy a készülődő rendszerváltozás csak trükk, a valóságban a hatalom csak ki akarja „ugrasztani” a nyulat a bokorból, azaz megnézni ki ellenzéki, s aztán arra lecsapni.
Szóval apám még a Nagy Imre újratemetés után is azt hitte, valamilyen formában marad a kommunista rendszer. Így többek között képes volt még az 1989. augusztusi párttagdíjat is befizetni. Csak szeptemberben hitte el, vége a rendszernek.
Érdekesség: mint látható, apám alapszervezeti titkára az a Jánosi György volt, aki jóval később rövid ideig miniszter is volt.
Aztán persze az októberi újraalakulás után apám is azon 90 % része lett, aki nem lépett be se az MSZP-ba, se a Munkáspártba. Az 1990-es választáson egyéniben az SZDSZ-re, listán a Fideszre szavazott, ami teljesen logikus volt, amióta eszemet tudtam, mindig liberális nézeteket vallott, sose volt ő a kommunizmus híve.
Persze bőven voltak olyan volt MSZMP-tagok is, akik pedig a nemzeti oldalra szavaztak, ez akkor leginkább az MDF-et jelentette.
Tulajdonképpen a legkevesebben az MSZP- és Munkáspárt-szavazók voltak közöttük. Én összesen egy darab embert ismertem személyesen, aki 1990-ben az MSZP-re szavazott, s ő meg pont sose volt MSZMP-tag – egy távolabbi rokonom volt az illető.
Több munkáspárti szavazót később ismertem csak meg, akkoriban ilyennel összesen egy emberrel volt kapcsolatom. Tulajdonképpen ők voltak azok, akik ideológiai értelemben is kommunisták maradtak. Egyébként még a kommunizmusban komolyan hívők zöméből is valami más lett 1989 után, nekem pl. volt egy ilyen rokonom, ő is átállt a liberálisokhoz 1990-ben.
Szóval rendszerváltáskori egy darab hívő kommunista ismerősöm már 1988-ban valamiféle lappangó ellenforradalomról beszélt, s azt állította, a Horn-Pozsgay-Németh csapat a nyugatnémet nagytőke fizetett ügynökei, akik összejátszanak a CIA-ügynök Gorbacsovval – s ezt még 1988 közepén mondta, amikor ez nem volt veszélytelen állítás.
Jóslatai viszont nem váltak be. Azt hangoztatta, az MDF-SZDSZ viszály csak színház, 1990-ben a „fasiszta MSZP” – így nevezte – abszolút többséget fog kapni. Abban persze igaza volt, hogy az MSZP-nek komoly támogatása volt az NSZK-ban, de ott két vasat tartottak tűzben, az MDF-et is támogatták, míg az SZDSZ és a Fidesz mögött egyértelműen Amerika állt.
Magyarországon a kommunizmus mindigis marginális áramlat volt, s ma is az. A ma magukat kommunistának nevezők is zömükben valamiféle sajátos progresszívek, akik részben hivatkoznak Marxra is.
Ezért is utálom, amikor fideszes megmondóemberek szín liberálisokat lekommunistáznak.
