Szinte hihetetlen, de a jelenlegi ismereteink szerint gyakorlatilag a világ jelenleg használt összes írásrendszere csupán 2 forrásra vezethető vissza.

1. A legtöbb írásrendszer az egyiptomi képírásra vezethető vissza.
2. A másik forrás a kínai írás.

Voltak ezeken kívül más források is, mint pl. a mezopotámiai ékírás és a középamerikai képírás, azonban ma már egyetlen nyelv sem használja ezeket.

Típusait tekintve, a mai írásrendszerek 4 típusra oszthatók:

1. Logografikus írás – az egyes írásjelek morfémákat jeleznek, ilyen tipikusan a kínai írás. A jelek száma hatalmas, több ezer, sőt több tízezer. A kínai nyelvet írása miatt mondják a világ legnehezebben megtanulható nyelvének. (Ha leszámítjuk az írást, akkor természetesen a kínai se nem nehezebb, se nem könnyebb más nyelveknél.) Minden jel külön megtanulandó és az egyes jelek alakja nem ad információt annak kiejtéséről.

Példaként a szinte mindenki által ismert két kínai jelet választottam:

中国 – jelentése Kína (szó szerinti jelentése „központi ország”) – olvasata: „csonkua”

2. Szótagírás – az egyes írásjelek egy adott szótagot jelentenek, ilyen tipikusan pl. a japán írás. (Pontosítás: a japán azonban használja a kínai írást is!)

Japán példaként a SONY márkanevet választottam, elolvastam a fényképezőgépem japán használati utasításán.

ソニ – szoni

ソ – szo

ニ – ni

3. Mássalhangzóírás (más néven: abzsad) – minden mássalhangzónak van saját jele, a magánhangzók jelölése azonban jellemzően hiéányzik vagy opcionális, ez utóbbi esetben különböző mellékjelekkel történik. Ide tartozik: arab, héber, szír írás, stb.

Lássuk példaként a héber nyelvet. Legyen a példa az „Izrael” szó héberül: „Jiszráel”. A héber írás jobbról balra olvasandó.

ישראל – Jiszráel (normál, hétköznapi írással, mely nem jelöli a magánhangzókat)

י – j

ש – s/sz

ר – r

א – néma betű (alef)

ל – l

יִשְׂרָאֵל‎ – Jiszráel (a magánhangzókat jelölő mellékjelekkel, csak nyelvkönyvekben használatos)

יִ – j + az alatta lévő jel jelzi a következő „i” magánhangzót

שְׂ – s/sz a felső baloldali pont jelzi, hogy az ejtése „sz” és nem „s”

רָ – r + az alatta lévő jel jelzi a következő „á” magánhangzót

אֵ – néma betű (alef) + az alatta lévő jel jelzi a következő „e” magánhangzót

ל – l, nincs mellékjel, tehát nem következik utána magánhangzó

4. Mássalhangzóírás magánhangzójelöléssel (más néven: abugida) – minden mássalhangzónak van saját jele, a magánhangzók jelölése szintén kötelező, azonban nem külön betűkkel, hanem különböző mellékjelekkel történik. Ide tartozik jellemzően az óindiai brahmi írás össze leszármazottja: a devanagari és a többi indiai nyelv nyelv írása, a laoszi, a tibeti, a kambodzsai, a burmai, stb. írás.

Egy példa egy abugidára. Legyen ez az „India” szó hindi nyelven: Bhárat. A hindi a devanagari írást használja.

भारत – Bhárat

• भ – önálló bh/bha betű (alapállásban minden mássalhangzó „a” hanggal együtt értendő, külön mellékjel jelzi, ha nincs „a”)

• भा – bh betű á magánhangzóval, ejtése: „bhá”

• र – r/ra betű – nincs mellékjele, így ejtése: „ra”

• त – t/ta betű – nincs mellékjele, mert a szó végén eleve eltűnik az „a”, azaz nem kell jelölni, így ejtése: „t”

5. Betűírás (más néven: ábécé) – minden hangot saját jel jelöl. Ide tartozik gyakorlatilag a legtöbb írás: a görög, a latin, a cirill, az örmény, a grúz, a koreai ábécé. Erre azt hiszem nem érdemes példát adni. Bármely magyar szó lehet erre példa.