Mindigis rossz iskolai tanuló voltam. Egyszerűen nem érdekelt az egész. Továbbá alapvetően rendetlen ember vagyok, nehezen tudok megszabott keretek közt tanulni. Mindezt az is súlyosbította, hogy az általános iskola első 2 osztályában csupa olyan dolgot tanítottak, amit már tudtam, így unatkoztam is. Sajnos azonban ez a modell megmaradt akkor is, amikor már új dolgokat tanítottak volna meg nekem.
Ekkor alakult ki az a sajátosságom, hogy egyes dolgokban az átlagnál sokkal többet tudok, míg más dolgokban gyakorlatilag semmit, persze van egy harmadik rész is, ahol tudásom átlagos. Pl. a kémia sose érdekelt, s máig szinte semmi se tudok róla.
Az iskolában – 7 év magyar és 5 év orosz iskola – gyakorlatilag semmit se tanultam meg, minden tudásom külső forrásokból származott.
Persze időnként az iskola pont azt akarta megtanítani, amit én már megtanultam az iskolán kívül. Ilyenkor a tanárok meglepődtek, hogyan tanulta meg ez a legendásan rossz tanuló ezt, mikor máskor nem így viselkedik.
A magyar kisiskolás rendszer eleve borzasztó rossz volt. Úgy akartak tanítani, hogy se a lassan tanulókat nem vették figyelembe, se a jobb tudásúakat: az előbbiek nem kaptak plusz segítséget, így még jobban lemaradtak, az utóbbiakra meg megharagudtak.
Vicces emlékem 2. osztályból, a tanítónéni valamiféle alapszinten a viszonylagosságot próbálta elmagyarázni, s kérdezgette az osztályt „az 1 az kevés vagy sok?”, „a 100 az kevés vagy sok?”, az osztály együtt kiáltotta, hogy „kevés” és „sok”. Majd a tanítónéni növelte és csökkentette a számokat, a kérdés meg maradt. Hamarosan persze eljött egy pillanat, amikor az osztály immár két táborra oszlott, az egyik szerint az éppen adott szám „kevés”, a másik szerint „sok”.
Ez is volt a cél: a gyerek jöjjön rá, önmagában semmi se kevés vagy sok. Én – egyedüliként az osztályban – elégtelent kaptam, mert valahol 80 körül a kérdésre , hogy az sok vagy kevés, azt válaszoltam „nem tudom”. Valójában persze éppen az én válaszom volt helyes, de belerondítottam ezzel az óra alaposan kidolgozott tervébe: a 45 perces óra 15. percében még korai lett volna, hogy elcsattanjon a „poén”. Mint a legendás szovjet-orosz viccben:
Kimegy a néni a szövetkezeti piacra, eladni a tyúkjai tojásait. Éppen csak kezdődik a piacnyitás, amikor megjelenik egy vevő:
– Néni, mennyiért a tojás? S hány darabja van összesen?
A néni megmondja, mire a vevő:
– Akkor megveszem a teljes mennyiséget.
Mire a néni felháborodva:
– Az egészet? Hát akkor én mit fogok itt árulni délután 5-ig?
Az ilyen esetek csak megerősítettek abban a hitben, hogy nem szabad tanulnom az iskolai anyagot. Egy kisgyerek rendkívül makacs tud lenni, amikor megsértik önérzetét. Én meg annyira makacs voltam, hogy megmagyarázni se voltam hajlandó miért vagyok makacs.
Felsőbb osztályban pedig immár az inkoherencia kezdett zavarni a valóság és az eszme, valamint az eszme értelmezésének kettős mércéje miatt.
Folyton dicsőítve voltak a kommunista hősök, ill. egyéb, nem-kommunista, de kommunista szemszögből pozitív hősök, hogy lázadtak koruk igazságtalansága ellen, de ezzel együtt szigorúan megtoroltak bármi hasonlót a jelenben. Erre persze volt egy gyerekes válasz, hogy mert az akkori lázadók a rossz rendszer ellen lázadtak a jó nevében, míg a mostani lázadás a rossz nevében lenne egy jó rendszer ellen. De ezt komolyan nem mondta így senki, hiszen még a hivatalos propaganda se állította a meglévő rendszerről, hogy az makulátlanul hibátlan lenne.
Valami olyasmi, amit Søren Kierkegaard vet fel Rettegés és félelem művében (akkor persze Kierkegaardnak a nevét se ismertem) Ábrahám tettével kapcsolatban: ha dicsérjük most, hogy hajlandó lett volna megölni saját fiát, akkor ma miért ítéljük el gonosztevőként vagy elmebajosként azt, aki ma ugyanezt megtenné.
Én úgy oldottam fel a dilemmát, hogy az igazságtalanság elleni küzdelem része, hogy a harcost üldözik.
De ekkor jött Fjodor Dosztojevszkij. Akit én is tanultam, meg az iskola is tanítani akarta, szóval éppen harmóniában lettem a tanítással. Dosztojevszkij 4 főművének egyik a Bűn és bűnhődés, nagyon kiváló alkotás. Lényege egy mondatban: a rendszer ellen küzdő főhős embert öl, így jut a harchoz szükséges pénzhez, majd elfogja a lelkiismeret-furdalás, rádöbben, ez hiba volt, ezért feladja magát a rendőrségen, vállalva a hosszú börtönbüntetést.
Na most, ez végképp kiverte nálam a biztosítékot. Hiszen ha Raszkolnyikov – a főhős – a rossz rendszer ellen küzd, megindokolhatatlan, hogy ennek a rossz rendszernek adja fel megát, vállalva a rendszer általi büntetést. S ez teljesen független attól, hogy rájött: az emberölés bűn, s ez alól a jó cél se ad felmentést.
Persze Dosztojevszkij felől nézve nincs itt probléma, hiszen ő nem tekintette eredendően rossznak a XIX. sz. végi orosz rendet. Viszont a hivatalos kommunista tankönyvi értelmezés már valóban ellenkezett saját belső logikájával.
Sose volt szokásom tanárokkal diskurálgatni, de ezúttal tényleg megkérdeztem az irodalomtanárt, mi itt a „megoldás”. Először nem is értette mit akarok, majd valami olyasmit motyogott, hogy kényszer volt Raszkolnyikov számára a hatalomnak való önkéntes alávetés, mert más módja nem volt a bűnhődésre. Engem ez nem győzött meg, bevallom.
Később rájöttem mi a megoldás: amit 2 bekezdéssel feljebb írtam le. De azt nem volt szabad kimondani a kommunista rendszerben.
