A megvalósult szabadkőművesség első államának alapító okmányában nyíltan szerepel az a téveszme, hogy mindenkinek joga van a boldogságra. Idézem: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz,
valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.„
Természetesen ilyen jog nem létezik, még kevésbé mint alapjog. Könnyű megérteni: mindenki más módon boldog, az egyéni boldogságképek sokszor kifejezetten ütik egymást. Amiből következik: kell lennie objektív mércének. Ennek alapvető formája: a valláserkölcs. Lényege: az objektív mércének megfelelő egyéni törekvés dicséretes dolog, míg a vele szembemenő szankcionálandó.
A szabadkőművesség és az igazság védelmében meg kell jegyeznem: a szabadkőművesség sose hirdette a szubjektív boldogságot vagy az egyéni szabadság mindenek felettiségét. A klasszikus szabadkőművesség sose tagadta Istent, ahogy az objektív igazságot se. Dehát az idők során a szabadkőműves eszmék mindig ide futottak ki. Olyan ez, mint a marxizmus és annak megvalósulása: az eszme sok mindent nem mondott abból ami lett, de az eredmény mégis az lett, mert más nem is következhetett belőle.
A legnagyobb baj, amikor a vallás veszi át ezt a téveszmét, s le akarja cserélni az objektív, isteni mércét emberire. A jelenlegi vatikáni vezetés pontosan ezen dolgozik: az egyéni boldogságvágyra cserélni Isten parancsolatait. Az egész „reformkatolikus” homoklobbista kampány pontosan erre épít: „nem tehetnek róla” – „szegények szenvednek” – „csak boldogok akarnak lenni” – „ki vagyok én, hogy elvegyem tőlük ezt?” – „az igaz keresztény szereti embertársát” – „az igazi krisztusi hozzáállás: erősítsük meg tehát őket vágyaikban!”.
Jól látható: lázas munka folyik Szent Péter trónja körül, hogy véglegesen ki legyen kiáltva az ateizmus mint új hivatalos ideológia.