Kapitalista párttaggyűlés

By | 2015-11-08

A kommunizmusban szokásban voltak a sok embert összegyűjtő, teljesen értelmetlen zombigyűlések, melyeken a szónokok közhelyeket, sablonokat, valamint nyílt butaságokat mondtak, a hallgatóság meg közben a nyitott szemmel való alvás művészetét gyakorolta.

Ilyen gyűlések voltak iskolákban, munkahelyeken, meg általában mindenféle politikai események kapcsán. Ezeket a gyűléseket normális ember nem vette persze komolyan. Aki mégis komolyan vette őket, azt a nagy többség elkönyvelte idiótának. Végigéltem ezt nem csak magyar, de bolgár, kubai és szovjet verzióban is – tök ugyanaz volt, apróbb eltérésekkel.

Miután több nagy nyugati cégnél is dolgoztam az utóbbi években, lassan rádöbbentem: ezek a gyűlések léteztek a vasfüggönytől nyugatra is, sőt ma is erős életerőnek örvendenek.

A szónok jellemzően erősen gesztikulálva elmondja, hogy életünk és életcéljaink meghatározása része cégünk jövőjének, hogy szívünk együtt dobog a cégével. hogy mi mindnyájan együtt haladunk a szép jövő felé, s hogy a cég sikere személyes életünk hihetetlenül fontos eleme. A régi kommunista gyűléseken még csak zenei effektusok voltak (“Lenin mondta: ” – trombitaszó – “tanulni, tanulni, tanulni”), ma már képiek is vannak, ezek jellemzően viccesnek szánt debil prezentációk, értelmetlen adatokat mérő grafikonok, s más hasonló agybontó sületlenség.

Még a jelszavak is ugyanúgy megvannak. Csak most nem Marx, Engels, Lenin, Brezsnyev, Gorbacsov egy-egy magvas, de teljesen értelmetlen gondolata hangzik el, hanem valamilyen kapitalista sikerember ökörsége. Rosszabb helyeken a cég legfelsőbb vezetőjének eszméiből is elhangzik valami. Egyik korábbi munkahelyemen ez utóbbi divat volt, én mindig alaposan tanulmányoztam is a CEO éppen aktuális mondanivalóját, ami után azt a következtetést vontam le, hogy ezt valószínűleg valamilyen internetes butasággenerátorral készíti. Találtam magyarul is erre alkalmazást, de az eredeti angol alkalmazások igazán felülmúlhatatlanok.

Egyszer már terveztem: átírok “kapitalistára” egykori marxista ökörségeket, majd ezt megmutatom kollágáknak. De eztán elhagytam ezt a tervet, mert ez előbb-utóbb kitudódna, s kellemetlen dolog, ha az ember kénytelen aztán új munkahelyet keresni. Szóval a munkahely legyen munkahely csak, ne próbáljunk rajta javítani, mert miért érdekelné ez az átlag dolgozót.

Szóval – visszatérve az előadások végigszenvedésére – ha ülő helyzetben kell az embernek végighallgatnia az ilyen beszédeket, akkor nincs gond: lehet csendben játszani a telefonon, vagy akár blogot írni közben (én már csináltam ilyet, erre jó a drágább típusú okostelefon), vagy egy füzetben lehet erősen bólogatva karikákat és négyzeteket rajzolni (plusz pont: a főnök azt hiszi, jegyzetelünk). Ha állni kell, az már nagyobb megpróbáltatás. Ilyenkor marad a tapéta és a padlózat elemeinek megszámolása, vagy a kolláganők szépségének összehasonlítása. Én ilyenkor cikket is szoktam írni fejben, de ezzel vigyázni kell, mert esetleg az ember elmosolyodik közben egy jól hangzó mondaton, s ilyenkor viszont esetleg a főnök azt hiheti, rajta röhögünk.

Csak a 35 év alatti fiatal nemzedéket sajnálom: sajnos sokan közülük komolyan veszik mindezt. Mi, idősebbek, akik megedződtünk a kommunista gyűléseken tudjuk, az ilyen gyűléseken az egyetlen helyes magatartás az oda nem figyelés, időnkénti bólogatással kombinálva, de a lényeg: sose higgyünk el egy szót se elhangzottakból, sőt ha valami benne is maradt a fejünkből az elmondottakból, azt igyekezzünk a lehető leggyorsabban elfelejteni.

Persze – hogy ne legyek igaztalan – minden gyűlésnek van egy olyan 5 %-nyi értelmes tartalma is. Ez az, amikor olyat mondanak, ami valóban érdekli a hallgatóságot, pl.: megváltozik a munkarend, az iroda átköltözik a város másik végébe, XY alosztályvezetőt kinevezték osztályvezetőnek, új bónuszrendszert vezetnek be, stb. A profi gyűlésszervezők igyekeznek ezt a részt mindig a végére hagyni, nehogy valaki elslisszoljon a gyűlés közepén valamilyen kamuürüggyel.