Kétfajta polgárosodás

By | 2021-05-04
Megosztás:

A történelem ismeri az első és a második jobbágyosodást.

Az első az ókori társadalom felbomlásának eredménye: a volt rabszolgák szabad emberek lettek és egyesültek társadalmilag az eleve szabadok szegény rétegével, majd lassan függőségbe kerültek a nagyobb földbirtokosoktól. S jobbágyok lettek: azaz nem rabszolgák, de személyükben mégis függő státuszúak. Ez egész Európára jellemző volt.

Aztán a második jobbágyság immár tisztán kelet-európai jelenség. Nyugat-Európában a jobbágyság lassan megszűnt. Ennek két oka volt, egy véletlenszerű és egy gazdasági:

  • a pestisjárványok sokkal több áldozattal jártak nyugaton, mint keleten, ennek következményeképpen nyugaton egyszerűen elfogyott a mezőgazdasági munkaerő, így a megmaradt jobbágyság akkora érték lett, hogy képes volt kiharcolni státusza megváltozását,
  • a nyugat a gyarmatosítás nyertese lett, s nem szorult rá a jobbágyi munkára.

Kelet-Európában viszont egyik tényező se hatott, így éppenhogy erősödött a jobbágyság szerepe, s a jobbágyi státusz körülményei még romlottak is.

Tulajdonképpen így lett Európa nyugati fele centrum, keleti fele pedig félperiféria. Ahogy ma jelentős az eltérés a bérszintben, úgy 500 éve a mezőgazdasági szektor helyzete volt teljesen eltérő: nyugaton gazdagodó szabad gazdák, a „felesleg” meg elment a városokba munkásnak, míg keleten egyre több jobbágy, egyre kevesebb joggal.

Nyugaton a polgárosodás ezután azt jelentette: a szabad gazdák és városi mesterek a gyarmatosításból szerzett vagyonok segítségévek egyre gazdagabbak lettek, majd átvették a politikai hatalmat is, maguk alá gyűrve a nemeséget. A nemesek közül csak az maradt talpon, aki csatlakozott a polgársághoz. A királyok pedig a nagytőke bohócai lettek, amilyen szerepet pl. máig játszanak Angliában.

Szóval gazdagságból lett politikai hatalom. Máig ez a liberális demokrácia alapja: aki gazdag, az uralkodik.

Keleten mindez hatalmas késéssel jött el, s mivel a helyi gazdagok se bírtak a sokkal gazdagabb idegenekkel, az egész társadalom érdeke lett a fenti modell ellenzése, hiszen ha a gazdagok kapták volna meg a politikai hatalmat, az az ország idegenek általi irányítását jelentette volna.

Mivel szinte ugyanaz a terület került kommunista irányítás alá, melyre a második jobbágyság is jellemző volt, érdekes helyzet alakult ki. Egyrészt a megkésett polgárosodás le lett állítva immár teljesen. De másodsorban – s ez a fontosabb – a kommunizmus bukása mégfurcsább eredményt hozott.

A gazdasági hatalom vagy idegenek kezébe került, vagy a volt kommunista nomenklatúra szerezte meg. A nyugatiasabb ex-kommunista államokban az előbbi volt a jellemzől, a kevésbé nyugatiasabbakban az utóbbi.

Az előbbi tarthatatlan állapot, lázad ellen az egész régió. Senki se akar ugyanis idegen uralmat, se a szegény, se a gazdag.

Az utóbbi pedig éppen a második, fordított polgárosodás: nem a gazdasági hatalom adott politikai hatalmat, hanem a politikai hatalom ad gazdasági hatalmat.

Oroszország a legjobb példa. Az orosz nagytőke eredete kettős:

  • a volt pártbéli, komszomolista, szakszervezeti, állami, katonasági, titkosszolgálati nomenklatúra ügyesebb, gyorsabban ébredő része, mely a saját maga által meghozott szabályok alapján teljesen törvényesen ellopta az állami vagyont,
  • a maffia,

az utóbbit az előbbi pár év alatt kikapcsolta a játékból, a lakosság határozott támogatásával. Maradt a volt nomenklatúra 100 %-ban.

A putyini fordulat ezen csak annyiban változtatott, hogy kialakult egy új hatalmi központ, mely immár teljesen független a gazdasági hatalomtól. A mai Oroszország hatalmi képlete:

  • a politikai hatalom kizárólag a politikáé, aki ebbe bele próbál avatkozni gazdasági hatalma révén, az az állam likvidálja.
  • a gazdasági hatalom megoszlik a politika és a gazdaság között.

Meggyőződésem: a legrosszabb megoldás a nyugati, ott ugyanis a hatalom semmilyen módon nem ellenőrizhető, még kevésbé leváltható.

Tipikus eset: a történelmi balszerencse hosszú távon jót tett.