Életem egy fontos élménye volt a társadalmi osztályok közti haladás.
Szüleim életútja kb. így írható le: alsó középosztály – felső középosztály – alsó középosztály. Az első változás a rendszerváltozás környékén lett (kicsit előtte), amikor apám magas pozícióba került egy budapesti nagy nyugati banknál. S bár apám sose lett a banki legfelsőbb réteg tagja, a második szintben bőven benne volt, s ez is már az átlaghoz képest luxus életet adott. A második változás meg akkor lett, amikor apám nyugdíjas lett, s pár év múlva elfogytak pénztartalékai.
A múzsám szüleinek életútja pedig úgy alakult, hogy alsó középosztály – szegény réteg. A változás itt is a rendszerváltozás volt, csak míg apám a rendszerváltozás nyertese lette, addig a múzsám apja a masszív vesztesek közé tartozott.
Az apósom ugyanis nem külkeres-pénzügyes volt, hanem agrárszakértő a Bolgár Tudományos Akadémiánál. Az ilyen típusú emberek Magyarországon is a vesztesek közé tartoztak, de még sokkal inkább Bulgáriában, ahol a rendszerváltozás kb. teljes összeomlást eredményezett.
Én mindig – saját önálló életemben – az alsó középosztályban voltam, kis szünettel, amikor ebből lezuhantam, de aztán gyorsan visszakapaszkodtam. Tartósan szegény sose tudtam lenni, mert szüleim és nagyszüleim jóvoltából azonnal lett pl. lakásom, nem kellett ezzel sose törödnöm, sose kellett se albérletben lakni, se lakáshitelt törleszteni. Ami hatalmas előny.
Érdekes, de egyben tragikus is volt látni a hatalmas szakadékot a két család között, s azt, ez mennyire meghatározza a tudatot, a véleményt a világról.
Az egyik család tehát – a 90-es években – azon gondolkodott, hogyan fizesse ki a villanyszámlát, a másik meg azon vegyen-e egy kis nyaralót Spanyolországban.
Bár nem hiszem, hogy a lét határozza meg a tudatot, de tény: az egyik család alapvetően helyesnek találta rendszerváltozást és mindig az éppen leginkább nyugatos pártra szavazott (az elején SZDSZ és Fidesz, később – amikor vége lett az SZDSZ-nek, MSZP, aztán DK), a másik meg sose szavazott semmilyen posztkommunista pártra, mert őket tekintette a szegénység fő okának.
Érdekes, egyik országban se azt jelenti a „jobboldal” szó, mint amit nyugaton, ahol annyit jelent mint a kapitalizmus igenlését. Magyarországon a „jobboldal” jelentése: enyhe vagy erősebb antikapitalizmus, harmadikutasság, antiliberalizmus. Bulgáriában pedig azt jelenti: utálja a kommunistákat, különösen azok reformer, rendszerváltó verzióját.
Ami közös mindkét országban: az új milliomos réteg zöme „baloldali”. Ez Bulgáriában plusz ok volt a „baloldal” utálására.
Apósom annyira szélsőséges volt, hogy szerinte Tony Blair, Bill Clinton és Gerhard Schröder is mind átkozott „komcsik”, s kedvenc politikusa a spanyol Francisco Franco volt, aki nagyszerű ember volt, mert több ezer komcsit bíróság nélkül likvidált.
Rám személyesen keveset hatott ez a 2 típusú, egymást kizáró álláspont. Egyikkel se értettem egyet. A jó persze az volt, hogy mindkét család eléggé intelligens volt ahhoz, hogy tolerálja az ellenvéleményt, így sose volt az ilyen politikai kérdésekből személyes ellentét. Amikor pl. 1998-ban a MIÉP-re szavaztam, szüleim csak megingatták a fejüket, majd annyit mondtak „hát, ez legyen a te bajod„. A másik oldalon meg túl baloldalinak, enyhén komcsigyanúsnak minősültem ugyanakkor.
1990-ban megpróbáltam apósomnak elmagyarázni a magyar politikai képet, csak nem értette, hogy ha egyszer az MDF és az SZDSZ is antikommunisták, akkor miért nem egyesülnek a komcsik ellen. Elmondtam, Magyarországon nem ez a fő ellentét, de ezt meg nagyon bizarrnak találta.
Idővel aztán mindkét oldal fejlődött. Az apósék kezdték belátni, hogy a komcsi tőkések pont ugyanolyanok, mint az antikomcsi tőkések, utóbbiak se jobbak. Apám meg olyanokat kezdett mondogatni a 2000-es években, hogy „ezek megbolondultak„, utalva ezzel a magyar gazdasági felsőelit gondolkodására.
Számomra mindez rendkívül hasznos volt: akkor kezdtem rádöbbenni, tények nem léteznek, csakis tényekről való narratívák.
