Először 14 évesen jártam Londonban. Átutazóban, alig 2 napra.
Ami akkor azonnal feltűnt: szinte minden rosszabb munkakört idegenek töltöttek be. Akkor persze még nem léteztek kelet-európai vendégmunkások. Akkor a szállodai alkalmazottak, a bolti eladók, a taxisok, a pincérek, s minden hasonló „alantasabb” foglalkozások betöltői abszurdan nagy arányban voltak „barnák”, azaz valószínűleg India és a hozzá közeli országok szülöttei.
Vicces volt, hogy pl. elmentünk egy étterembe enni, s az apám jobban beszélt angolul, mint a pincér. De akkor ezt csak viccesnek tartottam.
Csak jóval később, 25 évesen jöttem rá, mit is jelent ezt. Parazita társadalmat.
Az ellentétes álláspont persze mást állít. Azt, hogy ez egy win-win helyzet, hiszen a helyi őslakosak mentesülnek a piszkos munka alól, míg a szegény országból bejöttek meg vállalják ezt a munkát, olyan bérért, mely mesés gazdagság lenne hazájukban. Plusz színesebb lesz az ország, vérfrissítás a mellékhatás.
Azonban ha egy ország, egy társadalom nem vállalja a működés minden feladatát, akkor elkorcsul. Ennek két modellje is van:
- a nyugati: ahol a behozott kvázi-rabszolgákat integrálni próbálják,
- az arab: egyes gazdag arab államok, ahol a behozottakat gettósítják, azaz minden eszközzel tiltják integrálódásukat;
azonban mindkét verzió halálos végű.
Az elnyomott, alantas tömeg előbb-utóbb fellázad, s eszköze is van ehhez: nélkülük ugyanis a társadalom immár működésképtelen.
