Pár megfigyelésem a mai magyar kiejtésről a magánhangzók terén.
A magas nyelvállású magánhangzók – i, í, u, ú, ü, ű – esetében egy eleve létező jelenség erősödését látom (hallom):
- egyre inkább elvész a megkülönböztetés a rövid és hosszú párok között a hétköznapi kiejtésben:
- egyre több hosszú magánhangzót töviden ejtenek a magyarok – kedvenc példám a „Hűvösvölgy” helynév, amit a magyarok 99 %-a ü-vel ejt,
- viszont van pár ellenpélda, ahol következetesen hosszabbodás van – lásd „kör” ejtése mint /kőr/,
- egyedül a szóvégi magánhangzók esetében áll fenn a következetes megkülönböztetés – rendkívül jól jellemzi ezt pl. a „híradó” szó, ahol az általános ejtés /hiradó/, azaz az í-ből i lesz, de az ó marad ó,
- s máshol pedig ott ahol ennek jelentésmegkülönböztető szerepe van (pl. „zug” és „zúg”), de egyes esetekben még ott se (lásd „áru” és „árú”, szinte sose hallani az ú-s ejtést),
- természetesen mindez nem igaz a művelt ejtésre, de az eleve egy korábbi nyelvállapotot tükröz, másrészt mesterkélt, azaz ez az ejtés rendkívül ritka (tulajdonképpen csak tv-bemondók, rádió-bemondók, szónokok, kampányoló politikusok szoktak így beszélni).
A középső nyelvállású magánhangzóknál – é, o, ó, ö, ő – a párok esetében:
- szóvégi helyzetben gyakorlatilag teljesen hiányoznak a rövid magánhangzók, ez olyan erős tendencia, hogy bármilyen új idegen jövevényszó esetében is hat – „konteó”, „portfólió”, idegen nevek esetében is, pl. „Diego Armando Maradona” – /diegó armandó/ lesz magyarul, pedig az eredetiben mindkettő rövid, ráadásul hangsúlytan, azaz emiatt sincs valamiféle hosszabodás
Az alsó nyelvállású magánhangzók esetében – a, á, e – a helyzet stabil. Itt nyilván az ok az, hogy az a/á és az e/é pár sokkal erősebben különbözik egymástól, mint a többi 5 pár.
Az az érzésem, 20-30 év múlva az fog állni a magyar nyelvkönyvekben, hogy a magyarban nem 14, hanem 9 magánhangzó van: a, á, e, é, i, o, ö, u, ű. A többi mostani magángangzó nem fonémának (önálló hangnak), hanem allofónnak (hangváltozatnak) fog minősülni. Ahogy ma is van ā, ȧ, ē, ë mint ilyen hangváltozat (hosszú a, rövid á, hosszú e, rövid é).
Ami a kettőshangzókat illeti, a magyar köznyelv annyira elutasító velük szemben, hogy semmilyen idegen hatás nem képes ezt megváltoztatni. Az összes i-s vagy u-s hangkapcsolat sorsa, akár idegen szóról, akár magyar szóról van szó:
- a leggyakrabban: a kettőshangzóból a magyarban két szótag lesz, lásd „trauma” /tra-u-ma/,
- ritkán: a kettőshangzó „i” tagja „j”-vé változik, mindig csak idegen szavaknál fordul elő, de ott se feltétlenül, „normál” magyar szavaknál pedig sose, lásd „szeizmikus” jellemzően nem lesz „j”, de „kaleidoszkóp” jellemzőbb a „j”-s ejtás, viszont magyar családneveknél – ahol gyakori az „ai” végződés – soha, pl. „Szalay” az egyetlen lehetőség a /sza-la-i/,
- még ritkábban, egyes csak u-s kettőshangzók esetében: az „u” kiesik, s az előtte lévő magánhangzó meghosszabodik: talán az egyetlen ilyen eset az „augusztus” szó, melyet a nagy többség /ā-gusz-tus/ alakban ejt, valamit az „Európa” szó, melyet azonban csak a magyar beszélők egy része ejt így: /ē-ró-pa/, a legtöbben szimplán /e-u-ró-pa/ alakban mondják (az augusztust én is hosszú a-val ejtem, az Európát viszont e-u alakban, engem személyesen kifejezetten idegesít a hosszú e-s ejtés),
- tulajdonképpen az egyetlen eset, amikor a magyarok zöme valódi kettőshangzót ejt, az az „auto” tartalmú idegen szavak, lásd „automata”, de itt is egy kisebbség két szótagként ejti az „au”-t,
- nagyon marginálisan – amolyan sznobságként – megesik még az „Európa” és „euró” szavak kettőshangzós ejtáse, de még az értelmiség körében se általános,
- amikor gyerek voltam, a 70-es években még hallható volt a „Svájc” szó sajátos ejtése kettőshangzóval azaz /sveic/ az akkori nálam kettővel idősebb nemzedék egy részétől, de ez mára gyakorlatilag teljesen kihalt.
