Idegen nyelv tanulásánál a legnagyobb probléma mindig a kiejtés. A nyelvtan megtanulható és begyakorolható 100 %-osan, a szókincs pedig a legkisebb nehézség.
A kiejtés mindig hatalmas gond 6-7 éves kor utáni nyelvtanulásnál. Addigra ugyanis beállnak a hangképző szervek egy adott helyzetbe. S onnan aztán nem mozdulnak többé. A beállás azt jelenti:
- nem képes többé az ember a saját nyelve szemszögéből „felesleges” hangok képzésére,
- nem képes sok esetben még különbséget se tenni egyes más nyelvekben különböző hangokat,
- rögzülnek a fonémahatárok, azaz mely hangok alkotják ugyanazt a fonémát.
Valójában ez utóbbi a legkevésbé ismert, mégis a legnagyobb gondot okozó probléma.
De most a hangsúlyról, mely a kérdés egy specifikus része. A téma szempontjából a hangsúly azt jelenti, hogy nem minden szótag ejtése azonos egy szón belül, van egy kiválasztott „hangsúlyos” szótag. Röviden a következő a helyzet.
Alapvetően 4 főtípus létezik:
- dinamikus hangsúly, azaz a hangsúlyos szótag erősebben, nagyobb légárammal van ejtve,
- zenei hangsúly, azaz az a hangsúlyos szótag hangszíne magasabb,
- mennyiségi hangsúly, azaz a hangsúlyos szótag hosszabban van ejtve,
- nincs hangsúly, azaz minden szótag ejtése közel azonos.
A dinamikus hangsúly a leggyakoribb, ma Európában ez a legelterjedtebb. A magyar is ilyen.
A dinamikus hangsúlyú nyelvek esetében van ahol a hangsúlytalan magánhangzók ejtése minőségileg más, mint a hangsúlyosoké (ennek neve magánhangzó-redukció), s van ahol ilyen jelenség nincs. (A magyarban pl. ilyen nincs.)
Mind a dinamikus, mind a zenei hangsúlynál lehetséges, hogy az adott nyelvben vannak rövid-hosszú magánhangzók, s az is, hogy nincsenek.
Megesik – ritkán -, hogy egy nyelvben egyszerre van jelen a dinamikus és a zenei hangsúly.
A mennyiségi hangsúly esetében nem létezhetnek rövid-hosszú magángangzók, hiszen ez hangsúlyfüggő.
Ahol nincs szótaghangsúly, ott gyakori, hogy a nyelvben tónusok vannak. A tónus tulajdonképpen ugyanaz, mint a zenei hangsúly, azzal az eltéréssel, hogy utóbbi esetben minden szótag „hangsúlyos”, azaz hordoz valamilyen tónust. Pl. a kínai ilyen. De önmagában a tónusok megléte nem zárja ki a hangsúlyt, lásd japán. S az is lehetséges, hogy nincs se hangsúly, se tónus, lásd koreai (bár ez vitatott).
Mi okoz nehézséget? Alapvetően a következő esetek:
- zenei hangsúly nélküli nyelvű ember zenei hangsúlyos nyelvet tanul, ez pont olyan nehéz mint tónusos nyelvet tanulni tónus nélküli nyelvű számára, lásd egy átlag magyar számára még a tónus meghallása is probléma, nem hogy utánzása – fordítva nincs nehézség: a tónusos nyelvű ember megjegyzi, a célnyelvben minden szótag semleges tónusú, s kész,
- mennyiségi hangsúlyos nyelvű ember más típusú nyelvet tanul, itt a hangsúly és a hosszú magánhangzó összeforrt érzetének elválasztása rendkívül nehéz, lásd az oroszok beszédét más típusú nyelven – fordítva itt szintén nincs gond, egy átlag magyar simán megszokja, hogy oroszul a hangsúly az hosszúság is,
- magánhangzó-redukció megléte és hiánya – itt a nehézség kölcsönös, a redukcióval rendelkező nyelvű ember „elharapja” a szótagokat a célnyelvben, míg fordítva meg „mekegés” van.
Bolgár-magyar viszonylatban a probléma jellemzően ez utóbbi. A bolgárok redukálnak és nem értik a hosszú hansúlytalan magánhangzókat, a magyarok pedig nem redukálnak. Pedig a 6 bolgár magánhangzó közül 4 redukálandó hangsúlytalan helyzetben (sőt, egyes kelet-bolgár nyelvjárásokban 5). Egyébként a redukció kelet-nyugat irányban csökken, a legnyugatibb részeken egyáltalán nincs. Ez az oka annak, hogy a legnyugatibb bolgár nyelvjárás alapján létrehozott macedón irodalmi nyelvben egyáltalán nincs redukció.
