A modern baloldal két fő kamufogalma: a „neoliberalizmus” és az „államszocializmus”.
Mindkét fogalomban közös: nincs valós jelentésük, csak praktikus célból lettek kitalálva. A „neoliberalizmus” szó egyetlen célja: így kritizálni lehet a liberalizmust a liberálisok megsértése nélkül, lásd „ó, mi nem a liberális eszme ellen vagyunk, csak a féktelen piacpártiság ellen”, miközben a „féktelen” piacpártiság éppen egyik oszlopa a klasszikus liberális eszmének. A „nem-piacpárti liberális” az kb. olyan, mint a „nem-feketebőrű néger”, képtelenség.
Az „államszocializmus” szó célja pedig az elhatárolódás a megvalósult marxista rendszerektől, lásd „ó, igen, ők elvileg ugyanazt hirdették, mint mi, de nem azt valósították meg!”.
A kifejezés alapja, hogy átlátták kitalálói: nem lehet a megvalósult marxista rendszereket belegyömöszölni a kapitalizmus kategóriájába, hiszen a kapitalizmus 5 fő vonásából – magántulajdon, piac, verseny, profit, bármunka – 4 nem igaz rájuk, így valami más kellett. Szóval elismerik: a szovjet típusú rendszer és társai nem kapitalisták, azaz szocialisták. Viszont ki kell magyarázni: akkor a mai szocializmus-hívők miért kritizálják azokat a rendszereket?
Az érv rendszerint úgy halad, hogy mert igaz, hogy a kapitalizmus fő vonásai meg lettek semmisítve abban a rendszerben, de maradt a bérmunka és nem valósult meg a közösségi tulajdon és a „grassroots demokrácia” (ezt magyarul „bázisközösséginek” vagy „alulról építkezőnek” szokták fordítani). Emiatt tehát az szocializmus volt, de „valahogy” rosszul megcsinált szocializmus volt, ezért is vallott kudarcot.
Persze minden teljesen alaptalan.
Egyrészt nem lehet megoldani a társadalmat bérmunka nélkül, ez a fejlődés velejárója. A premodern korban még működött, hogy a nagy többség nem bérért dolgozik, mert akkor nem léteztek olyan bonyolult munkafolyamatok, melyek ma többségben vannak. A búzatermesztéshez nem kell bérmunka, az autógyártáshoz viszont abszolút szükséges.
Ezen kívül a bérmunka nem csupán gazdasági szükségszerűség, hanem lelki is. A vállalkozói típusú szellemiség nem általános, egy csomó ember egyszerűen nem akar vállalkozni, neki teljesen rendben van alárendelt szerepben munkálkodni, az ő egyetlen követelése, hogy ezért legyen tisztességesen és méltányosan megfizetve.
Saját családi példa erre. Anyai nagyapám. 1911-ben született Cinkotán (akkor még nem volt Budapest része, egészen 1950-ig önálló nagyközség volt Pest megyében, bár de facto akkor is Budapest része volt). Apai ágon nemesi származású, de az elszegényedett, birtokát vesztett nemesek széles rétegéből, akiknek csak a címük volt meg. A család abból élt, hogy volt egy boltjuk Cinkotán, mai szóval „sarki kisbolt”, vegyeskereskedés, maguk a családtagok dolgoztak benne, nem volt külső alkalmazott. Nagyapámmal szemben is elvárás volt, végezzen el valami kereskedelmi iskolát, majd dolgozzon a családi üzletben. El is végezte, de gyűlölte az egészet. Amikor 1934-ben egy hirdetést látott az újságban „érettségizett fiatalokat felveszünk, 3 éves oktatás ösztöndíjjal, majd munka: Pénzügyőr Főiskola”, azonnal jelentkezett, hogy megszabaduljon a vállalkozóság terhétől.
Másrészt az alulról építkezés abszurditása. Egy ország méretű közösségben ez képtelenség. Mindenképpen szükség van egyrészt egy „karrierista” alapú szakapparátusra, melyet nem megválasztanak, hanem kineveznek, másrészt kell olyan politikai vezetés, mely maga dönt, képtelenség mindenről folyamatosan konzultálni a tömegekkel. Arról persze nyilván lehet vitázni mi legyen a vezetés kiválasztásának módja, mik legyenek a jogai, de maga az elv alapja akkor se lesz „grassroots”.
Valójában kiderül: az „államszocializmus” az egyetlen lehetséges „szocializmus”.
Aláhúzom, mindez csak a megvalósult marxizmustól elhatárolódó balosokra igaz. Mindenki másra nyilván nem, hiszen az ő nézetük bár vitatható, de koherens álláspont. De ők nem is gondolják, hogy bármi baj lenne az „államszocializmussal”.
