A kétféle, nyugati és keleti típusú nacionalizmus megismerése nélkül képtelenség megmagyarázni, hogy miért nem képesek egymást megérteni ebben a témában a nyugatiak és a keletiek.
A nyugati nacionalizmus alaptípusa a francia, a keletié a német.
A nyugati nacionalizmus valójában nem más, mint a nemzet azonosítása az állammal. Az állampolgárság a nemzethez tartozás egyetlen ismérve. Akinek az anyanyelve más, mint a nemzet többségének az anyanyelve, de állampolgár – az nemzettárs. Míg akinek azonos az anyanyelve, mint a nemzet többségének, de nem állampolgár – az nem nemzettárs, hanem egy másik nemzet tagja. Az arab anyanyelvű francia állampolgár tehát francia, míg a francia anyanyelvű svájci nem francia, hanem külföldi. Így nem is lehetséges ebben a rendszerben nemzeti kisebbségek létezése, hiszen aki etnikailag vagy nyelvileg különbözik a többségtől, az ugyanúgy része a nemzetnek, mint bárki más.
A német nacionalizmus ezzel szemben az etnikai elvből indul ki: az alap a nép, a nép alkot nemzetet és a nem nemzet népet. Az állampolgárság itt jogi tény, de nem jelent nemzethez tartozást automatikusan. Akinek az anyanyelve más, mint a többség anyanyelve, de állampolgár – az nem nemzettárs, hanem nemzeti kisebbség. Míg akinek azonos az anyanyelve, mint a többségének, de nem állampolgár – az határon túli nemzettárs, aki egy másik ország állampolgára. A török anyanyelvű német állampolgár tehát nem német, míg belgiumi német anyanyelvű már az. (A németajkú svájci csak azért nem az, mert ő nem tartja magát annak.)
Alapvetően történelmi körülmények hatása, hogy hol melyik modell alakult ki. Jellemző, hogy a nyugati modell ott sikeres, ahol a modern államiság kialakulása már megtörtént a nacionalizmus virágkora – a XVIII. sz. végétől a XIX, sz. végéig – előtt, itt kialakulhatott egy közös nemzettudat. Ahol ez megkésett, ott a keleti modell lett az alap.
Három példát említenék arra, hogy a mesterségesen erőltetett nyugati modell kontraproduktív azokban az esetekben, amikor annak hiányoznak a feltételei.
Az Osztrák-Magyar Monarchián belüli félszuverén, autonóm magyar állam esete a Kiegyezés után. Az akkori politikai elit egységes magyar politikai nemzetet akart kialakítani a francia modellt követve. A körülmények azonban nem voltak meg. A magyarországi nem-magyar etnikumok a lakosság 53 %-át tették ki, s már megvolt a saját nacionalizmusuk, a magyar nemzetet mint magyarosítási kísérletet értelmezték (nem is tévedtek ebben sokat). A magyar nemzethez való tartozás csak két etnikai csoport körében talált komolyabb elfogadottságra: a németek és a zsidók között. A többi etnikum nem akart magyar nemzetet, hanem saját, szintén etnikai alapú, horvát, szerb, szlovák, román, ruszin nemzetet szeretett volna.
A bosznia-hercegovinai háború utáni nemzetépítés látványos kudarca. Bosznia-hercegovinai nemzetet valójában Bosznia-Hercegovina lakosai sosem akartak, tudták, hogy ez képtelenség, ezt elsősorban amerikai és nyugat-európai politikusok erőltették, nem ismerve a térség viszonyait. Természetesen a mai napig nem létezik bosznia-hercegovinai nemzeti identitás, hanem van szerb, bosnyák és horvát identitás a helyén.
A kommunista nemzetépítés furcsa példája a kommunista Bulgária politikája a XX. sz. hetvenes és nyolcvanas éveiben. Az 1971-ben elfogadott új kommunista bolgár alkotmány az előző, 1947-es szintén kommunista alkotmányhoz képest eltörölte a „kisebbség” fogalmát. Hamarosan a bolgár állampolgárok személyi okmányaiban is megszűnt az addigi „nemzetiség” rovat. Ezt követte a 80-as évek végén a török lakosság erőszakos üldözése. Az egyetlen bulgáriai etnikum, mely örömmel fogadta az egész folyamatot a cigányok voltak, ők ugyanis a cigány nemzetiség „eltörlését” mint egyenrangú bolgárokként való elismerést élték meg. Az egész folyamat eredménye pont az ellenkezője lett, mint amit terveztek: a bulgáriai kisebbségek – elsősorban a török – részleges természetes asszimilációja leállt, az állami politika éppenhogy megerősítette a kisebbségek saját nacionalizmusát. Még a bolgár anyanyelvű muzulmánok – pomákok – körében is az történt, hogy ez az egész megerősítette elkülönölésüket a többségi lakosságtól.
Tehát mesterségesen nem lehet ezeken a folyamatokon változtatni. Ehelyett el kell őket fogadni és megérteni.
A meg nem értésre kedvenc példám amikor a romániai magyar és a finnországi svéd egymáson csodálkozik. A romániai magyar képtelen megérteni, hogy a finnországi svéd miért a finn csapatnak szurkol a Finnország-Svédország mérkőzésen – hiszen ő svéd, miért nem szurkol a „saját” csapatának, a svéd csapatnak? A finnországi svéd pedig képtelen megérteni, hogy a romániai magyar miért a magyar csapatnak szurkol a Magyarország-Románia mérkőzésen -hiszen ő román, miért nem szurkol a „saját” csapatának, a román csapatnak? Egyszerűen a „saját” fogalma a két esetben ugyanazt takarja, a saját nemzetet, de maga a „nemzet” szó értelmezése az egyik esetben nyugati, a másik esetben keleti.
