A nevezetes tankönyv kapcsán pár további „problémás” dolog az orosz történelemből.
Minden történelemkönyv és történelemszemlélet valójában legalább annyira szólt a jelenről is, mint a múltról. Oroszország esetében is teljesen így van.
Az orosz történelem vitás elemei a következőek:
- maga az államalapítás a IX. században,
- a mongol uralom a XIII-XVI. században,
- az 1917 február-október közti átmeneti szakasz,
- az orosz polgárháború 1917-1922 között.
Az első kérdésről már írtam külön. Ez a normann-vita nevű probléma Oroszországban. Az óorosz krónikák szerint ugyanis az orosz államállapítás 862-ben történt Novgorod központtal úgy, hogy 2 északnyugati keleti-szláv törzs meghívta a viking Rurikot és csapatát, legyenek vezetőik. Ez a későbbiekben, s különösen a XIX. századi nacionalizmus korában zavarni kezdte az orosz értelmiség egy részét, kb. a „mi magunk képtelenek voltunk államot alapítani, külföldieket kellett erre megkérni” logika mentén, így kialakult az antinormannizmus, mely egyenesen azt kezdte állítani, hogy a Rurik szláv volt, nem viking, vagy eleve nem is létezett.
E kérdésben mind a szovjet tankönyv, mind a mai egyfajta mérsékelten normannista, azaz Rurik viking, tényleg jött, de csapata a szláv törzsfők akaratából jött, s eleve ez a viking elit gyorsan beolvadt. Tulajdonképpen ez a nem-orosz történelemkönyvek nézőpontja is.
A mongol uralom kérdésében ismét „hazafias” probléma akadt. A hagyományos orosz szemlélet (már a szovjet kor előtti is) az, hogy igyekezett valamiféle teljes elválasztást mondani a hódító mongolok és a meghódított oroszok közti viszonyról, melynek vége az lett, hogy az oroszok végül kiűzték a gaz elnyomókat.
Ezzel szemben a XIX. századi orosz kultúrharc során, ahol a nyugatosok küzdöttek a szavofilek ellen, az utóbbiak itt nyíltan szembementek a hivatalos narratívával. A nyugatosok szerint Oroszország a nyugat része, a mongolok idegenek, így a mongolellenes harc is egyszerre orosz hazafiság és európaiság. Ezzel szemben a szlavofil narratíva az orosz identitást egyértelműen nem-európainak mondta, azaz szerintük nem lehetséges egyszerre orosznak és európainak lenni. A mongol uralmat így immár a nyugati agresszióval azonos szinten kezelték, sőt akadtak akik egyenesen kisebb rossznak kezdték tekinteni a mongol agressziót, immár mongol-orosz együttélésről kezdtek beszélni. S ez nem fantázia, történelmi tény pl. a XIII. századi orosz nemzeti hős, Alekszandr Nyevszkij fejedelem politikája, aki a mongolokkal kiegyezett, miközben a svédek ellen háborút vívott.
A szovjet történelemkönyvek teljes mértékben folytatták a hagyományos narratívát, sokszor olyan fokozott szinten, hogy a mongolok elleni felszabító harcot egyenesen az 1941-1945 közti időszak egyfajta előképeként tételezték.
A mai orosz történelemkönyvek ebben már nem ennyire egyoldalúak. Megemlítik az ellenkező álláspontot is, negatív értékelés nélkül, hogy „a mongol uralom segített, hogy ne tudják leigázni Oroszországot a lengyelek és a litvánok”.
A XX. század történelme nyilván sokkal érzékenyebb politikailag.
Az 1917 február-október közti átmeneti szakasz, amikor a cár már elvesztette tényleges hatalmát, de a kommunisták még nem vezették az országot nyilván a szovjet könyvekben egyértelmű volt. Azaz a bűnös, de legalábbis tehetetlen ideiglenes kormányzat képtelen volt kormányozni, a néptömegek lázongtak, mire végre jött Lenin, átvette a hatalmat, s onnan minden rendbe jött.
A mai orosz történelemkönyv már inkább semleges. Részletesen vázolja a problémákat, a nemzetközi helyzetet, az egész megoldhatatlanságot, a kommunista hatalomátvétel se immár egy győzelmes menet része, hanem a helyzet egyik kimenete.
S ma már megemlítik a problémákat is: hogy pl. Leninék aláírták az „orosz Trianont” – ez a breszt-litovszki béke -, mellyel lemondtak Ukrajnáról és a Baltikumról, ezt rablódiktátumnak nevezi a tankönyv. A tankönyv hozzáteszi azért Leninék védelmében: Lenin és társai ezt az aláírást ideiglenesnek gondolták. De megjegyzi negatív hangnemben: a bolsevik kormányzat megmentette saját magát az ország egy részének átadása árán.
Régi sztori erről, persze lehet, hogy csak népköltészet, de érdekes a hangulatról. Amikor Lenin és a legfelsőbb vezetés megvitatta mi legyen, írják-e alá a breszt-litovszki békét, két ember, Trockij és Zinovjev hangosan ellenezték „nem adhatjuk oda az őszi orosz földet a németeknek” alapon, Lenin azt mondta „hát már belőletek is orosz nacionalista lett? mi a világforradalomért harcolunk, leszarjuk Oroszországot”. A külön mellékízt az adja ennek, hogy ezt az orosz Lenin mondta állítólag a zsidó Trockinak és a zsidó Zinovjevnek.
Ami pedig az 1917-1922-es polgárháborút illeti, itt a legnagyobb a váltás. A szovjet történelemkönyvekben ez egyértelműen rosszak és jók harca volt, a rosszak vezéreit már-már Hitler előképeként érzékeltetve, de mindenképpen mint a nyugati erők ügynökeiként.
A mai szemlélet ezzel szemben egyértelmúen az „oroszok oroszok ellen” és a „tragikus testvérharc”. A polgárháború vesztes oldalán harcolt főemberek ma egyértelműen nemzeti hősöknek számítanak, a külföldön eltemettek egy részét újratemették orosz földön.
A mindkét oldalt pozitívan említő mai hivatalos szemlélet néha vicces dolgokat produkál. Pár éve azon azért erősen mosolyogtam, amikor azt olvastam, hogy egy orosz kisvárosban, felavatták Vrangel dandártábornok emlékművét, az emlékmű a település központjában van,… a Lenin úton. Vrangel, ugye, a 4 nagy antikommunista vezér egyike volt a polgárháborúban, Lenin ellen, s egy időben miatta szűnt meg a kommunista iráynyítás az Észak-Kaukázusban és Dél-Ukrajnában.
