Arthur Schopenhauer (1788 –1860) német filozófusnak nem csak főműve van, hanem életbölcseleti írásai is.
Igtencsak figyelemreméltó az egyik ilyen írása, ezzel kapcsolatban pár gondolat.
Az ember be van zárva magába, a külső valóságot is csak saját magán keresztül éli meg, így a megélés az alap, az viszont az egyéniségtől függ, ami nagyrészt adottság.
Abszolút tény ez. Az ember tud csiszolni magán, képes felvenni magatartásmódokat, megtanulni, adott helyzetben mi a legkifizetődőbb reakció, de belül vajmi keveset változik.
Tehát nagyrészt automatizmus van: a veleszületett egyéniség adottság, a külső világ pedig ismét független tőlünk, nagyrészt a sors keze mi jut nekünk.
A sors által kedvező helyzetű ember nem lesz soha igazán boldog, ha egyénisége szűk. Míg fordítva, a sorscsapások se veszik el a széles egyéniség jókedvét.
A helyes megoldás minden esetben a természetünknek mgfelelő módon élni, s a legnagyobb csapás, ha ezt külső körülmények lehetetlenné teszik.
Az elme és a külvilág kapcsolata az elme minőségétől függ: minél tompább a tudat, annál inkább igényli a külvilágot, s minél élesebb a tudat, annál inkább képes magával ellenni.
A szabadidő a legnagyobb jótétemény, de a legtompább agy számára az unalom forrása. Eltöltése szinteken történik: ösztönös élvezetek, fizikai erőkifejtés, szellemi erőfeszítés – minél magasabb az élvezet, annál kevésbé irányul a külvilágra.
Tulajdonképpen kiderül: a legnagyobb szerencsétlenség, ha valakinek éles a tudata, magas élvezeteket igényel, de erre egyszerűen nincs szabad ideje.
