Minden írásban a törekvés az egyértelműség: azaz az írás és az ejtés utaljon egymásra egyértelműen.
A probléma ott kezdődik, hogy az ejtés mindig lassan változik, sőt idővel egész más lehet. Ilyenkor a kérdés mindig az, hogy mi legyen az írással: változzon-e meg.
A spanyol esetében sajátos bonyodalom, hogy a spanyol tulajdonképpen egy tovább fejlődött latin.
A spanyol nyelv kezdete az i. e. III. század: amikor Róma meghódította a mai Spanyolországot, ahol a lakosság lassan – a következő 2-3 század során – átvette a latint (kivétel az északkeleti régió, a mai Baszkföld nem latinizálódott soha teljesen, ezért létezik ma is a baszk nyelv).
Az. V. században a római uralom véget ért a területen – germán törzsek hódították meg az egész Ibériai-félszigetet -, de a latin nyelv már megmaradt: annyira, hogy a germánok is lassan nyelvileg asszimilálódtak, felvették a latin nyelvet. Spanyolország legdélebbi részét egyébként később Róma – Bizánc – visszaszerezte a germánoktól az VI. sz. közepén, de ez alig 70-80 évig tartott ki. A VIII. századtól pedig az arabok szerezték meg a félsziget legnagyobb részét, egyedül Asztúria nem került arab uralom alá. De mindez már nem változtatott a nyelvi helyzeten: az arabok nem törekedtek a nyelvi arabosításra.
Közben kezdett elválni egymástól a latin és a spanyol: az utóbbi egyre távolodott a latintól, de senki se tekintette még önállónak, az amolyan „műveletlenek latinja” státuszban létezett, s az iskolázatlan ember is igyekezett „rendes” latinra váltani, ha valami fontosabb téma került elő. Még az volt az általános nézet, hogy aki spanyolul beszél, az egyszerűen hibásan beszél latinul.
Lassú átmenet után, a XV. század végétől lett általános, hogy a spanyol az egy önálló nyelv, a latin ekkortól visszaszorult egyházi, tudományos, s ünnepélyes szerepbe.
Az írás egyik problémája, hogy a spanyol szókincs 70-75 %-a latin eredetű, természetes igény volt tehát, hogy ezek írása azonos legyen a „megszokott” latin írással. Miközben az ejtés nem volt már azonos. A messze legismertebb jelenség: míg a latinban a B és V betű két különböző hangot jelez, addig a spanyolban ezek ugyanazt a hangot jelölik.
A spanyol anyanyelvű kidiákok számára ez máig probléma: a magyar „j”/”ly” mintájára külön tanulniuk kell mikor írandó B és mikor V a szavakban – kiejtés alapján ugyanis nem dönthető ez el.
A másik probléma már a spanyol saját fejlődéséből lett. A latintól már önállósodott spanyol ejtésre ki lett találva egy meglehetősen pontos írásmód. A kialakult /c/, /dz/, /z/ hangok írása „ç”, „z”, „s” lett, a normál /sz/ hang írása pedig „ss”. Megjelent a latinban nem létező /s/ és /dzs/ is, ezek írása „x” és „j” lett. Azonban a középkor végén a spanyol hangrendszer „felborult”.
A /s/ és /dzs/ megszűntek, ejtésük egységesülve /h/ lett, írásuk viszont sokáig maradt vagy „x” vagy „j” az eredeti ejtés szerinti írás alapján, csak a XIX. sz. eleji írásreform szüntette meg a „x” betűt /h/ hangértékben. Kivétel lett téve már meghonosodott személy- és helynevek esetében, ez az oka, hogy spanyolul Mexikó leírható mind „Méjico”, mind „México” alakban, de az utóbbi hagyományos írásmód messze a legelterjedtebb: nem számít hibásnak a „Méjico” alak, de a „México” a hivatalosan preferált.
A /c/, /dz/, /z/ esetében a helyzet még bonyolultabb, ugyanis nem mindenhol azonos módon szűntek meg. A /z/ hangból mindenhol /sz/ lett, de a /c/ és /dz/ hangból Latin-Amerikában, a Kanári-szigeteken, s Spanyolország délnyugati részén /sz/, míg máshol /th/.
Az „ss” kettősbetű megszűnt, felváltotta az „s”. A „ç” írása „z” lett, de ejtése a nyelvterület egy részén /sz/ lett, más részén /th/. A „z” betű „c” lett, ejtése a „c”-re vonatkozó szabályok szerinti: mindig /k/, kivéve „e” és „i” előtt, amikor – régió szerint – /sz/ vagy /th/. Az „s” betű maradt „s”, de ejtése immár /sz/ lett természetesen.
A spanyol anyanyelvű kidiákok számára tehát most van még egy helyesírási nehézség:
- spanyolországiak számára: mikor kell „c”-t és mikor „z”-t írni (mármint itt ez csak „e” és „i” előtti „c”-re vonatkozik),
- latin-amerikaiak számára: mikor kell „c”-t, mikor „s”-t és mikor „z”-t írni, nekik még nehezebb, hiszen ott az „s” ejtése is azonos a másik kettőével.
Még egy regionális eltérés az „ll” betűkapcsolat ejtése: ez a nyelvterület nagy részén azonos a „y” betű ejtésével, de egy kisebb részén – elsősorban Észak-Spanyolországban – az „ll” tartja eredeti ejtését, ami kb. mint a magyar „ly” eredeti ejtése. Ez is egy helyesírási nehézség tehát a spanyol nyelváek nagy részére számára: mikor kell „ll”-t, mikor „y”-t írni.
Még 2 hang van, melyek esetében a helyesírás lehet többféle: ez a /h/ és a /k/ hang.
A /g/ ejtése /h/ lesz, amikor „e” vagy „i” elé kerül, viszont a /h/ hang normál írása „j” – így ha /h/ hang van /e/ vagy /i/ előtt, sose tudható mit kell írnai: „g”-t vagy „j”-t, ez külön megtanulandó. A XIX. vége előtt a művelt réteg tudott latinul, könnyű dolga volt: ha az adott szó latinul is megvan, akkor „g”, ha meg nincs, akkor „j”, de ma kevesen tudnak latinul. Pl. a spanyol „gente” szó (ejtése /hente/), azért nem „jente”, mert a latin „gens” (nép, nemzedék) szóból van.
A /k/ hang esetében hármas írás lehetőség van: „c” – nyilván kivéve ha „e” és „i” előtt áll -, „k”, s „qu”. Alapvetően az általános szabály az, hogy ha lehetséges, akkor mindig „c”, míg ha „e” és „i” előtt, akkor „qu”. A „k” betű sose fordul elő saját spanyol szavakban, ezek mindig valamilyen idegen szóból jönnek: korábban jellemzően görög, ma meg angol szavakból.
Egy időben a spanyol nyelvvédők egyenesen be akarták tiltani „k” betűt mint felesleges idegen betűt, minden esetben kötelezővé téve a „c” vagy – amikor ez nem lehetséges – a „qu” írását helyette. Ma ez már nem jellemző, egyes idegen szavakban abszolút szokás a „k”, pl. a „kilométer” szó normál írása „kilómetro”, miközben a „quilómetro” alak bár nem hibás, de nagyon szokatlan ma már. Más idegen szavakban nevekben pedig ingadozik a használat, vannak nevek, ahol a „k”-s alak a domináns, s vannak, ahol meg nem. Amikor az idegen szóban a /k/ a szótag végén, különösen a szó végén van, gyakoribb a „k”, ilyenkor a „c” ritkább.
Ami viszont a „q” betűt illeti – mármint a „qu” betűkapcsolaton kívül – ebben eléggé egységes a spanyol közvélemény és használat: nem szabad használni, ez felesleges idegen hatás. Pl. az „Iraq” típusú szavakat angol hatásnak tekintik, helyettük az „Irak” alak számít a művelt változatnak.
A spanyol ábécé tartalma is vita kérdése volt sokáig. Ma 27 betűből áll a spanyol ábécé: az angol ábécé összes betűje + a „ñ” betű.
Van azonban plusz 5 betűkombináció: „ch”, „gu”, „ll”, „qu”, „rr”. A „gu” és „qu” sose számított betűnek, az „rr” sok esetben igen, míg a „ch” és az „ll” egészen 2010-ig szerepelt mint hivatalos betű. A Spanyol Akadémia 2010-ben döntött úgy, csak az egy karakterből álló betűk tekinthetők betűknek.
Fentiek közül a „ll” és a „qu” már szóba került. A többi: „ch” = /cs/., „gu” = /g/, „rr” = /r/ pergőhang. (Ez utóbbi nagyon fontos: a magyarban az /r/ hangot lehet legyintőhangként ejteni – ez kb. azt jelenti: egyszer pörög a nyelv -, és lehető pergőhangként is – azaz többszörös a pörgés -, de a spanyolban ez 2 külön hang, a spanyolok pl. ebből kiszúrják ki külföldieket – vannak spanyol szavak, ahol ennek jelentés-megkülönböztető szerepe van.)
Minden mellékjel másodlagos, ez lehet a vessző a magánhangzó felett – használata bonyolult, nem vázolnám – és a két pont az „u” betű felett egyes esetekben – de egyik se eredményez új hangot, ezek a kiejtést segítő jelek.
Természetesen mindig akadtak reformerek. Elsősorban Latin-Amerikában, ezzel is kifejezve a Spanyolországtól való függetlenséget. A XIX. század közepén pár latin-amerikai ország egyszerűsítette a spanyol helyesírást, az ebben a cikkben is leírt problémák zömét megoldva ezzel. Azonban idővel mindenhol felismerték: butaság lenne a nyelv egységét megbontani, így lassan mindenki kihátrált a reformból, utolsóként 1927-ben Chile szakított a helyesírási reformmal.
A „Faj Napja” kifejezés ma már politikailag inkorrektnek számít, van ahol máig így hívják, de sok országban átnevezték „Spanyol Kultúra Napja” alakra vagy a még semlegesebb „Kolumbusz-nap” verzióra, magában Spanyolországban meg hivatalosan „Spanyolország Nemzeti Ünnepe” a neve. Mexikóban a progresszívista elnök átneveztette „Multikulturális Nemzet Napja” névre. A legviccesebb Venezuela: amikor Hugo Chávez éppen heves harcot folytatott Spanyolország ellen, átnevezte „Indián Ellenállás Napja” változatra. Kubában meg Castróék azt a „megoldást” találták ki, hogy egyszerűen nem beszélnek róla, azaz nem hivatalos ünnep: az valahogy mégis vicces lett volna, ha a 100 %-ban fehér kubai kommunista vezérkar „indián ellenállást” hirdet.
A lényeg a helyesírással: egységes az egész spanyol nyelvterületen, ma már senkinek eszébe se jutna saját verziót kialakítani. Persze van sok regionális eltérés a nyelvben, de ezeket ma már a Spanyol Királyi Akadémia is elismeri, ezek szerepelnek a hivatalos akadémiai szótárban mint regionális változatok.
Chávez halála után az új elnök, Maduro tovább csinálta a balhét, most már „Indián Ellenállás és Dekolonizáció Napja”. Maduróéknak se igazán van indián ellánálló kinézetük: spanyol anya és zsidó apa származéka, a feleség meg színspanyol, elég humoros ez az „indián haza” szöveg:
