Maga a konkrét ügy nem érdekes, az elméleti rész a fontos.
Igencsak gyakori élethelyzet: az ember tudja mi a helyes cselekedet, mégse azt teszi. Mindenkivel előfordul. Persze a legtöbb embernél ezek kis jelentőségű esetek, de néha súlyos alakban is előfordulnak.
Nekem gyerekkori problémám volt pl. az igazmondás kérdése. Hiszen mindenhonnan mindenki azt harsogta, igazat kell mondani minden körülmények között. Még az úttörők 12 pontja is tartalmazta „Az úttörő igazat mond és igazságosan cselekszik.„. Viszont ez nem volt kivitelezhető a valóságban. Gyerekként még nem értettem, hogy nem kell mindig igazat mondani.
Lásd a kereszténység, nem véletlenül, nem is tiltja a hazugságot – a közhiedelemmel ellentétben nem „ne hazudj”, hanem „ne tanúskodj hamisan” van a 10-parancsolatban. Aztán feloldottam az ellentétet: akkor nem szabad hazudni, amikor ezzel ártunk másnak. Az önzetlen, jószándékú hazugság nem erkölcstelen, sőt sokszor ez a helyes magatartás.
Azonban nem minden oldható fel ilyen könnyen.
Itt a konkrét eset:
- az illető tudja, hogy a homokosság betegség, gyakorlása pedig bűn,
- az illető homokosságban szenved, azaz homokos nemi orientációja van,
- az illető képtelen magában legyőzni a vágyat, hogy kiélje betegségét.
Ilyen esetben alapvetően 2 megoldás van:
- megpróbálni az elvet átmagyarázni, lásd „a homokosság betegség, gyakorlása pedig bűn, kivéve…” és kitalálni mikor mégse bűn – ez megnyugtató érzés, hiszen akkor nem is történt szabálysértés, csak épp ezzel a szabály értelmét vesztette,
- titokban tartani a megsértést, azt bűntudatosan tenni – a személynek ez nem megoldás, hiszen bűntudata folyamatos, de a szabály legalább marad tisztán.
Nyilvánvaló, hogy az utóbbi a helyes magatartás.
