A világ legelső demokráciáiban merült fel először: ha demokrácia van – a szó eredeti jelentése az: a polgárok többsége dönt -, akkor lehetséges-e ez alól kivételt tenni. A korai athéni rendszerben a végletekig vitték a demokratikus elvet: még a hadvezéreket is demokratikusan választották, sőt időnként nem is szavaztak, hanem sorsoltak – az összes teljes jogú athéni polgár közül megnézték ki megfelelő egészségügyi és életkori szemszögből, majd közülük sorsoltak kik legyenek most éppen a tábornokok.
Persze hamarosan ezen változtattak, mert felismerték a „tábornok” az olyan, mint az „asztalos”, azaz nem pusztán egy tisztség, hanem szaktudás is kell hozzá. Azaz nem választani kell, hanem kinevezni: onnantól persze megint a többség döntött, de immár nem lehetett bárkiből tábornok, csak a közismerten alkalmas emberekből lett kiválasztva kik legyenek azok.
A modern polgári demokráciában – mely egyébként a klasszikus görög rendszerosztályozás szerint nem demokrácia, hanem oligarchia – a kép sokkal egyszerűbb. Ha a liberális elit képes uralni a közvéleményt, akkor legyen demokratikus elv, ha viszont ez az elit nem képes éppen akaratát rákényszeríteni a társadalmi, akkor a „szakmaiság” lesz azonnal a vezérlőelv.
Erről mondta Csurka „a szakmaiság bolsevista trükk„, persze „bolsevik” helyett „liberális” lett volna a helyes szó.
Ugyanez egyébként az alapelvek kérdése is a liberalizmusban. Minden a népakarat döntése, ha az elit képes a népakaratot irányítani, de ha éppen nem, akkor hirtelen „elidegeníthetetlen alapelv” lesz az adott kérdésből, melyről nemhogy szavazni, de még gondolkodni se szabad.
