Többközpontú nyelv

By | 2021-12-27

A történelem során az a nyelvek rendes menete, hogy az egyes nyelvjárások szétválnak, önállóságuk erősödik, majd immár független, új nyelvek lesznek. Mondjuk így lett a spanyol és az olasz, melyek eredetileg csak a latin helyi nyelvjárásai voltak.

Ami pl. a spanyolt illeti, úgy lett, hogy az i. e. III. században Róma meghódította a területet, majd a lakosság lassan – a következő 2-3 század során – átvette a latint (egyedül az északkeleti régió, a mai Baszkföld nem latinizálódott), de maradtak nyomai az eredeti nyelvnek a helyi regionális latinban. A legnevezetesebb nyom, hogy a hispániai latinban azonosan ejteték a “b” és “v” betűt – míg természetesen az irodalmi latinban ez két külön hangot jelöl -, ez a mai spanyolban is így van, a “b vagy v” kérdés kb. olyan, mint a magyarban a j és az ly, az iskolázatlan spanyol anyanyelvűek leggyakoribb hibája, hogy írásban keverik a kettőt.

Aztán a következő időszakban kezdett elválni egymástól a latin és a spanyol: az utóbbi egyre távolodott a latintól, de senki se tekintette még önállónak, ez amolyan “műveletlenek latinja” státuszban létezett, s az iskolázatlan ember is igyekezett “rendes” latinra váltani, ha valami fontosabb téma került elő.

Az átmenet időszaka a IX. és a XV. század. Ekkor már párhuzamosan létezett latin és spanyol, beszédben az utóbbi dominált, míg írásban az előbbi.

S a végső pont a XV. század végétől lett, amikor immár a latin visszaszorult egyházi, tudományos, s ünnepélyes szerepbe.

Ma már a spanyol anyanyelvűek számára kínszenvedés a latin. Érhető okokból, az összes bölcsész szakon van kötelező latin 2-4 szemeszter terjedelemben. Amikor a Havannai Egyetemen voltam hallgató, a csoportban én voltam a legjobb latinból, az összes spanyol anyanyelvűt lekörözve, akik éppen arra hivatkoztak, nekem könnyű, mert nem anyanyelvem a spanyol, míg nekik az, ami zavart okoz: éppen annyira hasonlít a spanyolra a latin, hogy az már nehezen érthető, de viszont még így is hasonlít nagyon, ami viszont zavart okoz.

A spanyol további szétesése viszont nem következett be, pedig hát hatalmas területen terjedt el. Ráadásul itt a politikai akarat is hiányzott, hiszen a XIX. sz. során az összes volt spanyol gyarmat független lett Amerikában (az első Kolumbia 1810-ben, az utolsó Kuba és Puerto Rico 1898-ban, bár az utóbbi nem független lett, hanem átkerült az USA fennhatósága alá), azaz logikus lett volna feltételezni, hogy az egyes független államok önálló nemzetépítésükhöz az egyik fontos eszközt, a saját nyelvet is igénybe veszik.

De ez mégse következett be. Ennek egyik fő oka, hogy az egyes országok között mindig megmaradt bizonyos közös tudat, még akkor is, ha egyébként a viszony rossz (pl. legendásan rossz a viszony az argentínok és a chileiek között). A közös tudat az országok egyesítését nem tette lehetővé, azaz összes ilyen történelmi próbálkozás csődöt mondott:

  • a mai Argentína, Bolívia, Uruguay (+ a mai Peru és Brazília kisebb részei) még egy államként indultak, de ez az állam 1810-1831 között állt csak fenn Río de la Plata Tartományok Szövetsége néven, majd szétesett – a mai Uruguay hivatalos neve Uruguayi Keleti Köztársaság, ez annak az időnek a maradványa, amikor Uruguay a közös állam legkeletibb tartománya volt,
  • Dél-Amerikai északnyugati része is egyetlen államként lett független, ez volt Nagy-Kolumbia, mely 1819-1831 között létezett, s a mai Ecuador, Kolumbia, Panama, Venezuela alkotta (+ a mai Peru és Brazília kisebb részei) – ennek maradványa, hogy Ecuador, Kolumbia, Venezuela zászlaja ma is nagyon hasonló,
  • hasonló volt Közép-Amerika esete is: a függetlenséget a régió közösen érte el mint Közép-Amerikai Szövetségi Köztársaság, a mai Costa Rica, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Salvador volt a része (+ a mai Mexikó egy kis része), az állam 1823-1841 között létezett,
  • 1836-1839 között Bolívia és Peru egyesült, de nem sokáig tudott ez fennmaradni.

Mint montam, a zászlókon látható legjobban az egykori közös állam nyoma.

Argentína és Uruguay egyformán kék-fehér, csak másképp elhelyezve:

Guatemala, Honduras, Nicaragua, Salvador zászlaja (Costa Ricáé kicsit eltér):

S végül Nagy-Kolumbia utódállamai: Ecuador, Kolumbia, Venezuela:

A politikai akarat nem volt tehát elég a közös államiságra, de a nemzeti identitások kialakítása nem járt együtt a közös örökség megtagadásával.

Sehol se vetődött fel, hogy a nyelvvel valamit csinálni kellene. A latin-amerikai spanyol nyelv természetesen különbözik a spanyolországitól, s különösen annak alapvető közép-spanyolországi szabványától (kasztíliai), ez a különbség azonban nem nagyobb, mint a brit és az amerikai angol között.

S magában Latin-Amerikában is több nagy spanyol nyelvjárás van:

  • andoki: Ecuador, Peru, Bolívia nyugati része, valamint Kolumbia és Venezuela andoki része,
  • argentín-uruguayi: Argentína, Paraguay, Uruguay, valamint Bolívia keleti része,
  • chilei: Chile,
  • karibi: a karibi “spanyol” szigetek (Dominika, Kuba, Puerto Rico), Mexikó karibi partvidéke, Panama, valamint Kolumbia és Venezuela karibi partvidéke,
  • közép-amerikai: a középamerikai államok, Mexikó és Panama kivételével,
  • mexikói: Mexikó, a karibi partvidék nélkül,

A nyelvjárások mellett pedig vannak specifikus szavak is, melyek nem ugyanúgy vannak használatban mindenhol.

Érdekes kérdés: amikor szikronizálnak egy filmet általános latin-amerikai használatra, vajon melyik nyelvváltozatot alkalmazzák? Semmiképpen a kasztíliait, az ugyanis Spanyolországra utal, s kifejezetten furcsa hangzású latin-amerikai füllel. Az argentín-uruguayi és a karibi is erősen lokális, bár a karibi nagyon hasonlít a dél-spanyolországira, s méginkább a kanári-spanyolra.

A napokban néztem a spanyol tv-ben egy riportot, az újságíró csaj tiszta kasztíliaiul beszélt, az interjúalany meg mintha kubai lett volna. Aztán észleltem, a hely nem lehet Kuba, a táj nagyon más, s ráadásul a környezet túl gazdag. Aztán megláttam a vulkánt. Hát, akkor ez a Kanári-szigetek. De a helyi nyelvjáráson beszélő interjúalany tényleg mintha kubaiul beszélt volna, annyira hasonlít a karibi és a kanári nyelvjárás.

A többi nyelvjárás semlegesebbnek számít anyanyelvi szemszögből. S a mexikói szokott lenne a közös szinkron nyelve.

Szóval a spanyol maradt spanyol, teljes az egyetértés ebban a spanyol nyelvű országokban, hogy a spanyol nyelv egységes, csak egyszerűen többközpontú. Ma már Spanyolországban is az a hivatalos nézet, hogy a kasztíliain kívüli nyelvjárások, valamint az egyes sajátos szavak nem hibás nyelvhasználat, hanem egyenértékű nyelvváltozatok. A hivatalos spanyolországi értelmező szótárban benne vannak a specifikus latin-amerikai szavak is.

Pedig erős a nemzeti tudat az egyes latin-amerikai országokban, csak éppen ennek nem része a nyelv.

A kiejtésbeli eltérések persze látványosak, de nem akadályozzák a megértést az egyes nyelvjárások között. A nyelvtanban is vannak egyes eltérések, de ezek se értelemnehezítőek – a leglátványosabb, hogy Latin-Amerikában az igéknek nincs többes szám második személyük, valamint az argentín-uruguayi és a chilei nyelvjárásban egyes szám második személyben olyan a ragozás, ami sehol máshol. Én pl., aki kisgyerekként az andoki spanyollal szembesültem, majd kamaszként a karibivel nem tudom hogy kell használni a csak Spanyolországban létező többes szám második személyt, se az argentín-uruguayi és chilei sajátos ragozást, de ha valaki ezeket használja, gond nélkül megértem.

Ami pedig az enyhén eltérő szókincset illeti, ez alapvetően műveltségi kérdés. Saját élményem Madridból: amikor a pincértől grépfrút levet kértünk (jugo de toronja), az elnézést kért, hogy sajnos nem érti mit mondunk, nem hallott még soha toronjáról. Megkérdeztük, beszél-e angolul, majd mikor igennel válaszolt, elmondtuk, angolul “grapefruit” a neve. A pincér elmosolyodott, s mondta “pomelo”. Aztán utána is néztem: tényleg, a latin-amerikai toronja helyett Spanyolországban a pomelo szó használatos leginkább.