Zsidókeresztények nem léteznek

By | 2024-04-05
Megosztás:

A karácsonyi és a húsvéti időszak egyik idegesítő liberális szokása egész nap „zsidókereszténységről” beszélni.

Miközben ez nem létezik. A zsidókereszténység ugyanis eretnekség, mégpedig mind keresztény, mind zsidó szemszögből.

Keresztény szemszögből a dolog nyilvánvaló. Az egyik legkorábbi eretnekség az az álláspont volt, már az I. században, hogy elfogadjuk Jézust mint a messiást, de maradunk zsidók, s a megnyílás a világ felé azt jelenti: mindenki zsidóvá lehet immár Jézus elfogadásával. Már az apostoli zsinat (50) előtt elszakadtak, s ebionita néven lettek ismertek (a héber אֶבְיוֹנִים‎ ebióním szegények szóból), később az Arab-félszigetre vándoroltak és a VII. századig léteztek.

Keresztény szemszögből tehát a zsidókereszténység idegen vallás, egyfajta sajátos reformált judaizmus, mely Jézus szerepét abban látja, hogy ő a legnagyobb próféta az eddigi próféták sorában, így a hívő feladata Jézus morális üzenetének követése. De hiányoznak az alapvető keresztény tanítások náluk: Jézus nem Isten, nem szűznemzés eredménye, nem támadt fel, nincs Szentháromság, nem alapított egyházat, s nem lettek hatályon kívüliek a zsidó törvények.

De ugyanez létezik az ellenkező oldalról, a zsidóság részéről is, csak ott ez kései, újprotestáns jelenség a XIX. századból, mely – ellentétben az ebionitákkal – máig létezik. Ez a messianisztikus judaizmus nevű újprotestáns áramlat.

A messianisztikus judaizmus teljes egészében elfogadja az alapvető keresztény elveket, a sajátosság csupán annyi, hogy szerintük a zsidóság kiválasztottsága nem szűnt meg Jézussal, s a zsidókra továbbra is vonatkozik a zsidó törvény.

A judaizmus természetesen idegen vallásnak tekinti a messianisztikus judaizmust, ami teljesen meg is felel a tényeknek, hiszen a messianisztikus judaizmus nem más mint egy zsidók között működő protestáns felekezet, mely zsidó szokásokat hirdet.

Semmi gond azzal, ha valaki zsidó vagy keresztény, a kettő abszurd keverése a baj.

Zsidó szemszögből a kérdés tiszta: aki elfogadja Jézust vallási értelemben, az nem zsidó és pont, akkor se zsidó, ha ezzel párhuzamosan hirdeti a zsidó törvények továbbélését.

Keresztény szemszögből a kérdés nyilván bonyolultabb, hiszen a kereszténység a zsidóságra épül. Ha kizárjuk a szélsőséges áramlatokat e kérdésben, azaz a már említett ebionitákat és ellentéteiket is, akik teljesen tagadták a judaizmust, a judaizmust egyenesen sátánizmusnak mondták, nem használták egyáltalán az Ószövetséget, azaz a keresztéységet egy teljesen új, zsidóságtól független vallásnak tekintették – pl. a katarok vallottak hasonló eszméket -, akkor a fősodrú kereszténységre elmondható: mind elismeri a judaizmus és a kereszténység kapcsolatát.

A keresztény teológiában jellemzően többfajta felfogása van a zsidó-keresztény viszonynak. Az alapváltozatok:

  • több szövetség van, azaz van zsidó ó szövetség és keresztény új szövetség, ezek párhuzamosan hatályosak: ez nagyon népszerű újprotestáns körökben, ez áll a legközelebb a messianisztikus judaizmushoz, bár annál jellemzően mérsékeltebb, pl. szinte sose hirdeti minden zsidó törvény hatályosságát,
  • egy szövetség van: ennek két fő verziója van:
    • „új szövetség” – a zsidó szövetség el lett törölve, az új szövetség felváltotta, a régi szövetség természetesen pozitív volt, csak már vége van, nincs miért követni,
    • „egy szövetség” – az új szövetség egyszerűen folytatása az eredetinek, azaz kiszélesítés és módosítás zajlott.

Nyugaton az „új szövetség” verzió volt mindig a fő értelmezés, mind a katolicizmusban, mind a hagyományos protestantizmusban. Persze a hangsúly tehető sok helyre, így ez a tanítás se egységes. Ma, elsősorban politikai okokból, azaz hogy ne lehessen párhuzamot vonni a Hitler által preferált antiszemita „pozitív kereszténységgel”, mely az „új szövetség” egészen szélsőséges verzióját hirdette, jellemzően enyhébb „új szövetség” verzió van divatban, néha már egészen elmenve az „egy szövetség” tanig – lásd II. János Pál, aki amikor ellátogatott a római zsinagógába, a zsidó hívekhez „idősebb testvéreink” szavakkal fordult.

Mint ez mindig szokott lenni, keleten a kérdés nem létezett, nem is vitáztak róla. A kérdésre, hogy „maguk milyen szövetségisták?”, a válasz az szokott lenni, hogy ez egy nyugati terminológiai kérdés, mely nálunk nem releváns.

A gyakorlatban persze elmondható, az ortodoxia természetesen egyetlen szövetséget vall, a több szövetség tanát eretnekségnek tekinti, s legközelebb ahhoz áll, amit a nyugat „egy szövetség” tannak nevez. De persze itt is vannak hangsúlyok, olyan kemény álláspont is lehet, mely már inkább „új szövetség”.