Teljesen igaz történet 1984-ből, Kubából.
Éppen utolsó éves középiskolás voltam. Osztályom hatalmas létszámú, 50 körüli diák volt benne, s így is sokadik tagozat volt: ez volt a 80-as évek közepe, Kubában a szovjet jelenlét csúcsa, összesen kb. 20 ezer szovjet diplomata, katona, más hivatalos kiküldött, s egyszerű helybe irányított szakértő dolgozott Kubában, s ez persze az iskola létszámán is meglátszott. A havannai orosz iskolában 2500-3000 diák volt, ennek 85 %-a szovjet gyerek (a többi: 10 % kubai, s 5 % egyéb, azaz keletnémet, lengyel, csehszlovák, magyar, bolgár, mongol, afgán).
Az összes kommunista országbeli kiküldött közül a legcsóróbbak a szovjetek voltak. Akkoriban ezt kommenteltük is egymás közt csendesen – persze csak közeli haverokkal -, hogy a Szovjetunió a világ első birodalma, ahol a saját lakosság rosszabb életszínvonalon él, mint a meghódított országok lakossága, s ez így is volt. Olyannyira igaz volt ez, hogy még a privilegizált szovjet emberek között is látszott: hiszen külföldi munkára menni nagy privilégium volt a Szovjetunióban, azaz aki kint volt Kubában, az már az elithez tartozott. Mégis: hiába tartozott az elithez, szarabbul élt, mint bárki kelet-európai nem-szovjet kiküldött.
A szovjet kiküldöttek nagy része pl. nem kapott bére részeként semmilyen konvertibilis valutát, kizárólag úgynevezett Berjozka-csekket (ezzel a szovjet valutás boltokban lehetett vásárolni), de a nem-konvertibilis összeg is alacsony volt a csatlósállamok dolgozóihoz képest.
A szovjet gyerekek nem kaptak helyi igazolványt se, hogy ne tudjanak „kódorogni”. Eleve tilos volt számukra lakónegyedük elhagyása.
Az élelmes gyerekek persze igyekeztek kitörni a korlátok közül. Csencselős kedvű osztálytársam szép lassan összegyűjtött 45 dollárt, s el akarta persze költeni. A cél: egy olcsóbb típusú, japán gyártmányú kazettás rádiómagnó volt.
Ekkor jött a konspiráció. Először el kellett szöknie az iskolabuszról órák után, majd elmennie egy valutás boltba. Itt jött az én szerepem: nekem ugyanis volt igazolványom. Szóval megvettem neki az én nevemben a Sharp márkájú készüléket a havannai Nacional szálló dolláros boltjában, majd sietett haza taxival, a taxissal is én állapodtam meg. Ő, mint az átlag kubai szovjet ember, persze egy szót se tudott spanyolul. Legendás volt a szovjet emberek nyelv-nemtudása.
Aztán jött még pár hét idegek harca. A magnót minden nap magával hozta az iskolába, állandóan a táskájában volt. Hiszen nem mondhatta el szüleinek, hogy vette, mivel felmerült volna, hogyan lett hozzá pénze. Így ki kellett találnia valami hihető sztorit, hogy ez nem is új magnó, hanem régi, használt, s elcserélte egy külföldi – azaz nem szovjet – iskolatársával, akinek éppen nagyon kellett valami, ami neki volt.
Amint meglett a hihető sztori és a készülék is rendesen kopottabb lett, sikeresen „legalizálta” a magnót a szülők előtt.
Szerintem nagy becsben tarthatta még évekig, amikor a 90-es évek elején a Szovjetunióban is megjelent a nyugati árubőség, s már nem számított nagy dolognak egy nyugati rádiómagnó birtoklása.
