Phaidrosz

By | 2017-09-06

Szokratész beszélget Phaidrosszal, Lüsziasz beszédéről. 

Lüsziasz azt állítja a nem szerelmes ember jobbat érdemel, mint a szerelmes ember.

A téma tehát mintha a Lakoma témája lenne, kicsit más szempontból kifejtve.

Lássuk mit állít Lüsziasz!

A szerelmesek sajnálják jótetteiket szerelmük tárgya iránt, miután szerelmük elmúlt. Míg a nem szerelmes emberrel ez sose történik meg, mert ő nem vágya kényszere alatt cselekszik. A szerelmesek nem urai önmaguknak, vágyuk miatt meggondolatlanok. Ezen túl az embernek sokkal nagyobb választási lehetősége van, ha azok közül választ partnert, barátot, akik nem szeretik őt, mintha ezt az őt szeretők közül tenné. Ez jobb is, hiszen a nem-szeretők kevésbé vádolhatók meg, hogy érdek miatt akarnak valakivel együtt lenni. A szerelmesek féltékenyek, azaz el fogják érni, hogy más barátod ne legyen rajtuk kívül, s ha mégis megtartod barátaidat, szerelmesed folyton veszekedni fog veled.  A szerelmes még azt is nehezményezi, ha szerelme tárgya vagyont szerez, hiszen ezzel is függetlenebb lesz tőle.

Ezen kívül a legtöbb szerelmes mindenekelőtt a másik ember testébe szerelmes, annak lelkének megismerése előtt, s amikor elmúlik vágyuk, elhagyják szerelmüket. Továbbá  a szerelmes hajlamos dicsérni szerelmét, akkor is, ha annak nincs igaza, míg a nem-szerelmes kritizálja partnerét, ha az téved valamiben, így segítve őt a helyes és jó magatartás felé.

Ugyanez ez, mint amikor segítünk valakin: kinek érdemesebb segíteni, annak, aki szükségét érzi  a segítségnek, vagy jóbarátunknak, akinek nincs szüksége segítségre? Annak kell tehát adni szerelmünket, aki méltó rá, s nem annak, aki szerelmes belénk. Azokkal kell kegyesnek lenni, akik akkor is hűek lesznek hozzánk, miután elmúlik testi vágyuk.

Ezért hasznosabb, mindkét fél számára jobb, ha a partnerek nem szerelmesek egymásba.

Szókratész első beszéde – kiegészíti Lüsziasz érveit.

Egyszer egy ravasz férfi úgy szerezte meg egy fiú szerelmét, hogy meggyőzte őt, nem szerelmes belé, pedig a valóságban az volt. A következőket magyarázta neki. Mindenkiben két fő mozgató erő van: vágy az élvezetek iránt, ennek neve szertelenség, a másik pedig a tökeletesség iránti vágy, ennek a neve józanság. A szerelem valójában az az erő, mely független az értelemtől, a szépségtől való élvezetre irányul, melyet erősít a testi szépség iránti vágy. Akit a szerelem fűt, annak célja, hogy szerelmének tárgya a legkellemesebb legyen számára. Ami kellemes, az viszont nem feltétlenül hasznos, ezért a szerelmes ember nem hasznos partnere számára. A szerelmes számára a legjobb, ha partnere szolgájává válik. Majd amikor szerelme elmúlik, elfut partnerétől. Azaz a szerelem olyan, mint a farkasok “szerelme” a bárányok iránt.

Szókratész második beszéde – előadja saját véleményét, mellyel cáfolja Lüsziaszt.

Igaz, hogy a szerelem egyfajta elmeháborodottság, hiszen a szerelem valóban elhomályosítja a szerelmes gondolkodésát, de vajon minden elmeháborodottság rossz? Vannak olyan elmebajok, melyek oka betegség, de íme példák elmebeháborodottságokra, melyek jók:

  • az ősidők óta létező jóslás, melyben a jósok transzba esnek,
  • a prófétaság, mely később vallásos szertartásokkal egyesült,
  • a múzsák ihlete a művészek felé.

Szókratész ezután annak bizonyításába kezd, hogy a szerelem is hasonló jóféle elmebaj.

A lélek halhatatlan, mert önmagát mozgatja, nincs kezdete, se vége. Minden test, mely mozgásának oka rajta kívül van élettelen tárgy. A test viszont él, mert az őt mozgató lélek benne van.

A lélek olyan, mint egy két ló által húzott szárnyas kocsi. Az egyik ló jó és tökéletes, míg a másik az ellenkezője, őket vezeti a kocsis, ak az észt jelképezi. A lélek eredetileg szárnyakkal rendelkezik, repül az égben, majd időnként beleszületik egy-egy testbe, ekkor szárnyat vesztve földre zuhan. Amikor még fent van a lélek, képes behatalni időnként az égen túli világba, de a két ló ezt nehezíti, egyszer visszahúzzák, másszor engedik, hogy felemelkedjen. majd egy pillanatban a lélek mindettől elfárad, szárnyát veszti, s a földre esik. Minél többet látott a lélek a túlvilágból, annál méltóbb személy lesz a földön: a legjobb a filozófus, a legrosszabb a diktátor. Amikor a test meghal, a lelke ítélet elé kerül, s aki három helyes életet leél, az visszakapja szárnyait – innen a mondás “szárnyakat kap” -, mindenki más visszakerül a földre, ahol akár állat is lehet belőle.

Szókratész megjegyzi, van egy negyedik féle  elmeháborodottság: amikor az ember látva a földi szépet, képes visszaemlékezni arra az igazi, tökéletes szépre, amit a túlvilágon látott. Ez a szerelem. Az ilyen földi szép látásakor a jó ló visszatartja magát, rossz ló pedig képtelen vágyait felülmúlni. A lovakat vezető kocsi pedig visszaemlékszik a túlvilági szépségre, s követni kezdi szerelme tárgyát. A szerelmesek lassan egymásra találnak, olyan erővel, ami nem hasonlítható össze semmi egyébbel. Ez az erő kezdeményezi a szárnyak ismételt növekedését, ha a szerelmesek képesek arra, hogy mindebben meglássák, visszaemlékezzenek az igazi szépre, amit a túlvilágon láttak.

Az írás következő témája: a szónoklás haszna, ami ismét egy ismétlődő téma, láttuk már többek között a Gorgiaszban. A szónoknak ismernie kell a jót és a rosszat, ellenkező esetben ez egy haszontalan tudomány. Úgy lehet valakit legkönnyebben félrevezetni, ha az igazság és a hazugság között egy adott témában kicsi az eltérés. A legkönnyebb olyan kérdésekben félrevezetni valakit, melyekben az emberek véleménye változó. A szerelem kérdése is ilyen kérdés, ezért könnyű az emberekkel elhitetni a vele kapcsolatban téveszméket.

Mi az eltérés Szókratész első és második beszéde között? Az első szónoki beszéd volt, célja egy véleményre való meggyőzés volt, míg a második logikus érvekből levezetett volt. Az egyikben előre meghatározzuk mit akarunk bizonyítani, majd ahhoz szónoki elemeket keresünk, míg a másodikban következtetéseket vonunk le egymás után tényekből.

Az írás befejező része az írott szó elemzése. Szókratész szerint az írást egy egyiptomi uralkodó kapta az istenektől, azt mondták neki, az írás segíteni fogja az emlékezést, az írás gyógyír a felejtésre és a tudatlanságra. Az uralkodó viszont megjegyzi, hogy ez csak a nemzedékek közti információadást segíti, nem azt, hogy azt is átadja, vajon igaz-e, ami korábban le lett írva. Ez a furcsa rész szerintem azt a célt szolgálja, hogy igazolja Szókratész azon gyakorlatát, hogy semmit se írt le. Hozzáteszem: ha Platón követte volna ebben Szókratészt, ma nem ismernénk valószínűleg gondolatait, legalábbis nem abban a teljes formában, ahogy azokat ma ismerjük.