Annak idején, amikor megkezdődött a modernitás – a reformáció, majd annak következményei: a liberalizmus és a felvilágosodás -, az új eszme fő érve az volt, hogy végre az embert kell központba állítani. Ennek vallási kifejezése az volt – mert kezdetben a modernitás még keresztény álárcot viselt -, hogy az ember Isten szabad teremtménye, ezért nem indokolt szabadságának korlátozása mindenféle hatalmak által, Istent leszámítva természetesen.
Azaz ne az Egyház legyen a szabad agyak feletti hatalom, erre semmilyen indok nincs. A helyes megoldás szerintük: a szabad emberek legyenek maguk urai.
De mit is feltételez ez? Azt a naív képzetet, hogy van egy racionálisan felfogható, független, természetes igazság, mely mindentől elválasztva valahogy létezik, szinte az égből zuhan alá, de Isten nélkül. Tehát valamiféle általános világelv, melynek megismeréséhez egyszerűen csak gondolkodni kell.
Azonban akadt 2 akadály: az emberek és az információáramlás.
Az első tényező meg volt állítható egészen a XIX. sz. végéig, a XX. sz. elejéig, ameddig csak az elit vehetett részt a politikában. Az 1918 előtti magyar választási rendszer alaplogikája pl. az volt – s gyakorlatilag ugyanez volt az egész világon -, hogy csak az szavazzon választáson, aki egyrészt megérzi magán választása következményeit, másrészt rendelkezik elegendő alapműveltséggel a politika megértéséhez. Ezért voltak kizárva a választójogból mindazok, akik más személy hatalma alatt álltak – pl. a nők és a cselédek -, valamint mindazok, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy érezzék magukon döntésük súlyát, ez alól csak a szegény, de diplomás emberek voltak kivéve, azzal, hogy ők helyzetük ellenére elég okosak, így megérdemlik a szavazati jogot. (Ne felejtsük, akkor a diplomások aránya 1 % alatt volt, azaz ne induljunk ki a mai helyzetből!)
Amint azonban elterjedt az általános szavazati jog, az egész rendszer szétesett. Lásd, ma már mindenki szavazhat, csak külföldiek, kiskorúak, s jogerősen szavazati joguktól megfosztottak nem szavazhatnak. Ekkora tömeg pedig kontrolálhatatlan, ráadásul egy ekkor széles tömeg legnagyobb része mindenképpen elitellenes.
Maradt a befolyásolás. Ezt pedig a legújabb ipari forradalom, az informatikai tette tönkre. Ma már szinte ingyen lehet információhoz jutni – ma már még a legborzasztóbb afrikai szeméthegyeken épült településeken is léteznek internetes kávézók -, másrészt – s ez még fontosabb – nulla körüli költséggel hozhatók létre hírek.
A szabad gondolkodás és a szabad véleménynyilvánítás elhozta a modernitás teljes ellehetetlenülését. Kiderült immár teljesen világosan: a racionális gondolkodás százféle eredményt hozhat, s a legritkább esetben vezet a kívánt következtetéshez.
Mi a megoldás? Hát az, hogy kell más mérce is a racionalitás mellett.
Nekünk a megoldás könnyű, hiszen mindez igazolja modernitás-ellenességünket.
De a modernitás hívei valami olyan helyzetbe kerültek, mint az egykori reformkommunisták: hogyen lehet úgy reformálni, működésképessé tenni a marxista rendet úgy, hogy az mégse veszítse el önazonosságát?
A megoldás legegyszerűbb módja: mindenkit hülyének nyilvánítani, aki nem ért egyet a „párt” vonalával, a hülyéktől meg nyilván el kell venni minden jogot a társadalom érdekében. Hiszen nyilván ne a sok hülye döntsön, hanem a hozzáértő elit, a szaktekintélyek! S a legjobb ha közben betiltjuk az álhíreket is, megint a társadalom érdekében természetesen.
Hát nem jobb a felvilágosult diktatúra, mint az ostobák demokráciája?
