Amikor alsó tagozatos általános iskolás voltam, nagyban ment az „El a kezekkel Vietnámtól!” kampány. Akkor még nem tettem fel a kérdést, de kicsit később felmerült bennem: az ellenség miért támadott, mi volt a motivációja? Mert az mégsem lehet, hogy az USA szimplán gonoszságból háborúzik, ez teljes abszurd feltételezés. Pedig pont ezt állította a korabeli propaganda: van egy rossz oldal, melynek egyetlen motivációja a gonoszság, s van egy jó oldal, mely e gonoszság ellen harcol. Alsó tagozatos általános iskolásként ez még hihetőnek tűnt, de kamaszként már nem. Persze aztán utána is néztem.
S nem azt mondom, hogy nem a vietnámiaknak volt igazuk, mert én az ő oldalukon állok ma is, hanem azt: marhaság az ellenfél való motivációját titkolni, ez éppenhogy gyengíti a saját álláspontot is.
A lehető legprimitívebb gondolkodás azt hinni: az ellenfél megértése és az ellenféllel való egyetértés azonos.
Kínosan vigyázok évtizedek óta, ne essek ebbe a hibába.
S most mit látok: az orosz-ukrán háború kapcsán a fősodorban kötelező nem megérteni az orosz álláspontot. Az elfogadható narratíva szerint Putyin megbolondult, gonosz, világhódításra készül. Aki ennél többet mond, az már oroszpártinak számít.
Én egyértelműen az orosz oldalon állok ebben a háborúban, de egy percig se gondolom, hogy az ukránok motivációja onnan ered, hogy elmebeteg nácik és oroszokat akarnak mészárolni.
Szoktam nézni az orosz tv-csatornákat – engem nem lehet megállítani a Brüsszel által elrendelt cenzúrával -, s ott, bár tény: megy keményen a háborús propaganda, mégis ennél értelmesebb magyarázatok hallatszanak az ellenségről.
Még az orosz médiacelebek legegzaltáltabbja, a rendkívül népszerű, egyébként zsidó nemzetiségű, sőt zsidó aktivista – az Oroszországi Zsidó Kongresszus elnökségi tagja – Vlagyimir Szolovjov – a magyar médiákban annyit tudnak róla, hogy lefoglalták éppen olaszországi villáját – is elemzőbb ennél, mint ami a másik oldalon zajlik.