Görög kiejtési táblázat.
Klasszikus, bibliai, s modern.
Azok az esetek, ahol eltérés van a magyar hagyomány és a tényleges helyzet között:
- a magyar hagyomány egy kivétellel minden esetben kiírja a kettőshangzókat, figyelembe véve azt is, hogy amikor az υ kettőshangzó része, akkor nem ü, hanem u értékű:
- valójában azonban a kettőshangzó utolsó tagjakánt szereplő ι és υ nem i és u, hanem j és w, ez utóbbi a magyarban nem létezik, de a j írása jobb lenne i helyett, viszont a magyar szokásban ez hiányzik:
- tehát közelítőbb lenne αι mint aj és nem mint ai, ᾳ mint áj és nem mint ái, ει mint ej és nem mint ei, ῃ mint éj és nem mint éi, οι mint oj és nem mint oi, υι mint uj és nem mind ui, ῳ mint ój és nem mint ói,
- három görög kettőshangzó ejtése sokat változott:
- az ει csak a preklasszikus korban ej, a klasszikus korban csak szóvégén és magánhangzó előtt maradt ej, minden más esetben hosszú e lett, majd a posztklasszikus korban mindig hosszú e lett, a magyar szokás szerint viszont mindig ei az átírás,
- az ou a preklasszikus korban ou volt, a klasszikus korban minden esetben hosszú ú lett, így maradt a posztklasszikusban is, magyar szokás szerint viszont mindig u az átírás,
- az υι csak a preklasszikus korban uj, a klasszikus korban csak szóvégén és magánhangzó előtt maradt uj, minden más esetben hosszú ü lett, majd a posztklasszikus korban mindig hosszú ü lett, a magyar szokás szerint viszont mindig ui az átírás,
- valójában azonban a kettőshangzó utolsó tagjakánt szereplő ι és υ nem i és u, hanem j és w, ez utóbbi a magyarban nem létezik, de a j írása jobb lenne i helyett, viszont a magyar szokásban ez hiányzik:
- általános probléma az ε és az η átírása magyarra: a szokás szerint ezek e és é, míg a valóságban az ε röviden ejtett é, az η meg hosszan ejtett e: az ok nyilvánvalóan a pragmaticizmus, a verselés szemszögéből fontosabb a hosszúság helyes visszaadása, mint a nyitottság-zártság helyes jelölése.
Posztklasszikus után itt a klasszikus és a koiné közti átmenetet értettem.
