Gazdaságpolitikai értelemben két modell harca folyik Magyarországon.
Az egyik a nemzetközileg liberális-konzervatívnak vagy neoliberálisnak (időnként neokonzervatívnak is) nevezett modell. A lényege: a tőke szabadságát fokozni, azaz megszabadítani a tőkét minden tehertől. A modell logikája: amint a tőke megszedi magát még jobban, „kicsordul” tőle a pénz, s lassan felhúzza magához a többieket is.
A modell persze sehol se működik. Ahol az életszínvonal magas, nem e modell miatt az.
Viszont ennek kelet-európai verziója az, ami érdekes: ez egyenesen azt állítja, hogy az idegen tőke az ideális, azaz a
gazdaságunkat át kell adni az idegen tőkének. A modell logikája: az idegen tőke hatalmas tapasztalattal rendelkezik, ez akkora
érték, ami miatt érdemes odaadni neki a profitunkat, hiszen cserébe ez a rendkívül hatékony idegen tőke gyorsan felhúzza az egész gazdaságunkat, sőt a kisebb jelentőségű helyi tőke is fel fog emelkedni, hiszen az idegen tőke alvállalkozójaként fog működni, plusz az idegen tőke profitja részét helyben fogja befektetni, valamint a bérszint is gyorsan közelíteni fog a nyugatihoz.
A modell sajátossága: először Kelet-Európában lett kipróbálva, soha korábban, sehol nem volt még alkalmazva. Mára elmondható: a modell csődöt mondott, SEHOL Kelet-Európában nem hozott eredményt. Magyarország a 90-es évek első felében kifejezetten a modell mintaállama volt, akkor Magyarország volt a bezzegállam, s minden más kelet-európai országnak az Antall-Horn kormány politikáját mutatta példaként a nyugat, hogy lám, tessék a magyarokat utánozni. S mindenki utánozta is, még Oroszország is. S mindenhol katasztrófűát okozott, talán a legnagyobbat Oroszországban, de Magyarországon is drasztikus elszegényedés lett a fő „eredmény”.
Egyetlen kelet-európai állam állt ellen, Belarusz, ezért gyorsan ki is lett kiáltva Európa utolsó diktatúrájának. A belarusz nép –
elsőként – még a 90-es évek első felében rádöbbent a rendszerváltozás mögötti valóságra, hogy az egész nem más, mint a nyugati tőke gyarmatosító projektje. Belarusz sikeresen leállította már 1994-ben a gyarmatosító „reformokat”, sok dolgot egyenesen vissza is csinált. Az eredmény: Belarusz az egyetlen állam a térségben, ahol nem történt drasztikus visszesés az életszínvonalban.
Magyarországon a fent említett, idegen tőkére épített modell totális konszenzust élvezett a rendszerváltáskor, mind az akkori reformkommunisták, mind a liberálisok, mind a nacionalista-konzervatívok kiálltak mellette teljes erővel. S ez a modell töretlenül hatalmon is volt egészen 2010-ig.
A 2010-ben győztes Fidesz lassan szakítani próbál a modellel, bár ma, 2017-ben is még ez a modell uralja a magyar
gazdaságpolitikát. A Fidesz ugyanis egyelőre leginkább a szavak szintjén beszél e modell ellen, de a gyakorlatban folytatódik az idegen befektetések fokozott állami támogatása. Viszont így is érezhető az elfordulás a koreai-japán-szingapúri modell felé. Ez a modell talán úgy nevezhető, mint nacionalista-liberális modell. A lényege: a helyi tőkét meg kell erősíteni bármi áron, az állami költségvetésből kell finanszírozni a nemzeti tőkét, továbbá nem engedni az idegen tőke túlhatalmát, s megőrizni az állam döntő szerepét a gazdaságban. E modellben ma a legsikeresebb természetesen Kína, ahol 30 év alatt az életszínvonal a többszörösére emelkedett.
Amikor Magyarországon vita folyik a „közpénzek elherdálásáról” a vita valódi mögöttes tartalma az, hogy ezeket az egyik tábor szeretné odaadni a nyugati tőkének, míg a másik nemzeti tőkésosztályt építene ki belőle.
Az én személyes álláspontom az, hogy a Fidesz-projekt nem lesz sikeres, ugyanis a magyar viszonyok egészen mások, mint annak idején Koreában, Japánban, Szingapúrban: más geopolitikai környezet, gyenge államiság, továbbá a nemzeti tőke nem a produktív szektorban van jelen. Viszont a másik modell annyira rossz és káros, hogy hozzá képest mindenképpen ez a kisebbik rossz.
