Annak idején, a kommunista Bulgáriában ugyanez nagyüzemben ment.
A kommunista Bulgáriában szerencsém volt 3 évet leélni (1986-1989), ez nagyon sokat adott nekem a későbbiekben.
Magyarországgal ellentétben, Bulgáriában nem reformok voltak a kommunizmus kései szakaszában, hanem antireformok. A bolgár vezetés ügyesen és helytállóan átlátta, hogy a lengyel és a magyar elvtársak útja, a folyamatos reformálása a rendszernek egyetlen dolgot fog eredményezni: a rendszer végét.
Szóval én 1986. október 23-án – teljesen véletlen, `56 30. évfordulóján érkeztem meg Bulgáriába – egy időgépbe kerültem, kb. mintha visszamentem volna az 1968-as magyar reformok előtti korba, nagyjából az 1962-1968 közötti Magyarországra. Szóval egyrészt áruhiány, másrészt kemény ideológiai kontroll a népesség felett.
Viszont a bolgár rendszer egyik – Magyarországtól különböző – sajátossága az volt, hogy megengedte, sőt felülről támogatta a nacionalizmust, bizonyos keretek közé zárva persze. A korai bolgár kommunista korszakban (nagyjából 1944-1965) a hatalom internacionalista volt, tilos volt beszélni nemzeti ügyekről, a múlt sérelmeiről és a határon túli bolgárokról beszélni meg egyenesen fasizmusnak minősült.
Aztán a 60-as években ez lassan változni kezdett. A bulgáriai macedón kisebbség létezését tagadni kezdte a bolgár állam (miközben 1944-1965 között elismerte), a jugoszláviai Macedónia lakosaira mint elszakadt bolgárokra kezdett hivatkozott. A környező országokbeli egyéb bolgárokról immár szabad volt beszélni. Egyedül a szovjet (Moldávia és Ukrajna) bolgár kisebbségről kellett halkabban beszélni, mert a Szovjetuniót mégse volt szabad kritizálni, ott nyilván a bolgár kisebbségnek csakis arany élete lehet. A bolgár területveszteségeket is már szabad lett emlegetni (II. balkáni háború, I. világháború, II. világháború). Szóval lehetett szabadon – magyarra fordítva – „trianonozni”.
Viszont a nacionalizmus engedése azért nem volt parttalan. Fontos volt mindig beleszőni a bolgár nacionalizmust a nagy marxi-lenini eszmébe.
Ez persze rendkívül mulatságos volt.
Amikor pl. a legnagyobb bolgár nemzeti hős, Vaszil Levszki (1837-1873) emléknapjain szóba került, hogy ő tulajdonképen szocialista népköztársaságot akart. S egyenes vonalat sikerült húzni a „bolgár Petőfi” Hriszto Botev (1848-1876) és a Bolgár Kommunista Párt megalakítása (1894) közé. Sőt, kiderült, hogy már a Cirill és Metód testvérek, s tanítványaik a IX. századból, tulajdonképpen az örök szovjet-bolgár barátságra vágytak, csak még kevés szavuk volt ennek kimondására.
Örömmel – mert van min röhögni – látom most, hogy a magyar liberális elvtársak tanultak ebből.
Megtudhattam mostanában Fegyőr elvtárs ünnepi cikkjéből, hogy Szent István a sötét, gonosz kelet ellen küzdött, a nyugati polgárosodásért. Gondolom, a NATO-nak is lelkes híve volt az első királyunk. Jó tudni, hogy ezek szerint István nem hűbérurak feudális rendszerét építette, hanem helyette önálló, szabad polgárok közösségét! Továbbá István a rossz turul helyett mást rajzolt volna az égre, valószínűleg egy EU-s zászlót lengető mosolygó Zelenszkijt!
Biztos vagyok benne, hogy ha élne Szent István, a Nomentumra szavazna. Ebben csak az akadályozná, hogy közben a Nomentum megszüntette saját magát!
