Annak idején, még a kommunizmus éveiben, talán 1986 tavasza lehetett, Havannában beszélgettünk 2 amerikai balossal. Kommunisták ugyan nem voltak, de nagyon közel álltak hozzá: akkori szóval progresszív liberálisok voltak, de ma ez már mást jelent, akkor ez még nem jelentett woke-ideológiát, hanem csak egyfajta kvázimarxista rendszerkritikát.
Szóval a helyzet az volt, hogy ők védték – legalábbis mentegették – a kubai rendszert, mi meg kelet-európaiak védtük az USA-t és rendszerét.
Mondtak persze sok marhaságot is, láthatóan nem ismerték rendesen a kommunista országok belső életét, de volt egy pont, ahol bizony elgondolkoztam már akkor: ez a cenzúra és a szólásszabadság kérdése volt.
Amikor felvetettem, hogy Kubában minden média egy kézben van, az államhatalom kezében, s képtelenség olyasmi közzététele, amit a hatalom nem enged, erre az az első hallásra sajátos válasz jött, hogy igen, egyetért, hogy ez egy nagyon rossz állapot, ő se támogatja ezt, de még mindig ez a kisebb rossz az amerikai állapotokhoz képest.
Teljesen abszurdan hangzott el, hiszen Amerikában semmilyen cenzúra nincs, bárki alapíthat médiát, a tartalmat senki se kontrollálja, az egyetlen szankció az utólagos bírósági eljárás lehet, de ehhez tételesen meg kell sérteni jogszabályt, márpedig ezek a jogszabályok ismertek, azaz ha az ember óvatos és kikerül minden lehetséges jogszabálysértést, akkor semmi baja nem eshet: publikál bármit és semmi sem történik, a hatalom nem tesz ellene semmit. Erre ő elmagyarázta: ha direkt tiltás van, az egy tiszta helyzet, minden világos, s küzdeni lehet ellene, pl. a kubai ellenzéki kicsempészi az anyagát az USA-ba, majd az ott megjelenik, a végén nagyobb hírverést okozva, míg Amerikában egyszerűen észre se veszi senki az ellenvéleményt.
Miért rosszabb Amerika? Mert a nagy médiák uralják a piacot, szinte mindenki csak őket nézi/olvassa, az ott dolgozók beosztottak, akik szigorú utasításokat követnek, „rendbontók” be se kerülhetnek oda, így a rendszerkritikus persze kinyomtathat bármit, de az úgyse fog eljutni senkihez, egyszerűen el fog tűnni a nagy kavargásban.
Eleve több ezer ilyen kispéldányszámú orgánum van, nagy részük baromság. Az amerikai beszélgetőpartner szerint egyeseket eleve a hatalom hoz létre direkt dezinformációs céllal. Hiszen a leghatékonyabb módszer bármi ellen, ha azt utánozzuk, csak épp nyilvánvaló marhaságokkal körítve, így az adott üzenethez oda fog ragadni a komolytalanság bélyege. Ez ma Magyarországon is látható: aki háttérhatalomról beszél, arra rögtön ott a válasz, hogy vagy zsidózik, vagy „alufólia sapkás”.
Ráadásul aki ilyet tesz, az felkerül a „láthatatlan listára”, onnantól egzisztenciálisan megsemmisül, kénytelen lesz a legócskább, rosszul fizető munkát végezni, ami el fogja venni egész idejét – tulajdonképpen csak ha valami véletlen folytán eleve vagyonos ember, olyan szinten vagyonos, hogy abból képes passzív módon megélni, akkor élhet úgy, hogy nem törődik mindezzel. Azaz az amerikai teljes szólás- és sajtószabadság rendszere végülis hatékonyabban éri el ugyanazt, amit a kommunista kubai durva cenzúra, ráadásul mindezt a totális szabadság zászlaját lengetve.
