A rabszolgatartó

By | 2024-02-12
Megosztás:

Rabszolgatartóval először 2007-ben találkoztam. Persze rabszolgái nem voltak, de a mentalitása rabszolgatartói volt.

Ez volt legelső multi munkahelyem. Szófiában. 4 hónappal azután, hogy oda költöztem Budapestről.

A 4 hónap alatt először megpróbáltam pókerezésből megélni, de kiderült: elég jó játékos vagyok, de annyira azért nem jó mégse. Aztán fordító is próbáltam lenni, ott meg kiderült: nincs elegendő megbízás.

Szóval jelentkeztem hirdetésre, a legegyszerűbbet választva, azaz „nulla szaktudás, magyar nyelvtudás kell”.

Ez volt az outsorcing üzletág bulgáriai robbanásának a kezdete. Korábban csak Krakkóba és Budapestre mentek a nagy outsourcing cégek. 2006 végétől kezdett felzárkózni hozzájuk Szófia. Szófia titka az volt, mint a másik 2 városé: azaz képzett, de olcsó munkaerő, alacsony rezsi, EU-tagság, jó közlekedés, fejlett internet, de ehhez jött Bulgária esetében még a magyarnál és lengyelnél is alacsonyabb adószint.

Alapvetően az outsourcing üzletág 2 területet foglal el:

  • klasszikus ügyfélszolgálat, magyarul kólcenter,
  • részmunkák kihelyezése, ennek hivatalos neve shared services center, valami könnyen betanítható részfeladat kiadása a nyugati magállamokból.

A cél minden esetben azonos: a kiadások csökkentése. A nyugati munkahelyek megszüntetése, helyettük jóval olcsóbb kelet-európai munkahelyek létesítése.

Párszor, kezdődő projektekben ezt személyesen is láthattam. A ma már önálló cégként nem létező PartyPoker ügyfélszolgálata eredetileg a cég központjában, Gibraltárban volt, kb. 200 ember dolgozott ott, az egyszerű alkalmazottak kezdőfizetése bruttó 2200 gibraltári font volt (ez kb. 1 millió Ft). Aztán 1 évvel később – én 2009-2014 között dolgoztam a cégnél) már csak 20-an maradtak a gibraltári irodában, Szófiában pedig lett 350 alkalmazott, a kezdőfizetés átlag 1200 leva volt (240 ezer Ft).

De most első ilyen munkahelyemről van szó, 2007-ből.

Ahogy ez szokás, volt pár hét tréning. Ami azt jelenti: a nulláról indulva elmondják gyorsan mit kell csinálni.

Nagyon naív ember hiszi csak, hogy amikor a nagy nyugati cégek ügyfélszolgálatait felkeresi, ott szakemberekkel lép majd kapcsolatba. A valóság: ezeken a helyeken nem dolgoznak soha szakemberek, hiszen túl drága lenne szakembereket megfizetni, hanem ott betanított dolgozók vannak, akik jellemzően alig értenek az adott területhez. Megint egy PartyPoker-példa: amikor tréningen voltam ott 2009-ben, akadt több kolléga is, aki még a póker szabályait se ismerte a tréning első napján, de ettől függetlenül 4 héttel később már tanácsokat adott játékosoknak. Egy lelkiismeretes kólcenteres dolgozó, aki igyekszik a munkát komolyan venni, jellemzően pár hónap után ér el egyfajta kezdő szakértői szintre, a munkatapasztalat hatására. Aki pedig nem veszi az egészet komolyan, az évek után is előre megírt szövegek (scriptek) alapján „szakért”, úgy hogy nem is érti mit kérdeznek tőle.

De ismét 2007. Szóval megvolt a tréning, volt vizsga (ez is egy vicc volt: akinek nem sikerült elsőre saját erőből, annak volt pótvizsga, melyen a vizsgáztató megmondta a válaszokat a vizsgázóknak). Aztán hozzánk látogatott a nagy ünnep, a tényleges munkakezdés – multinyelven: go live day – előtti napon az egyik nagyember az amerikai központból. Olyan karikatúraszerű redneck fazon volt, kicsit emlékeztetett külsőben a demagóg progresszív filmesre, Michael Moore-ra.

A nagyember nagyon nagy ember volt, nagyjából a cég negyedik lépcsőfokáról, ami egy 100 ezer alkalmazotttal rendelkező világcégnél hatalmas pozíció. Ez a szint akkor olyan évi 250 ezer dolláros fizetést jelenthetett, míg mi 500-700 dollár között kerestünk, szóval olyan 1:35 volt az arány.

Ez már olyan arány, amikor a jó ember is lenézi a másikat. Nem tudom jó ember volt-e, ez sose derült ki, de láthatóan igyekezett kedélyes lenni, olyan „Lenin elvtárs viccelődik a Putyilov-gyár munkásaival” stílusban. Aztán a nagyember beszédet mondott. Gyorsan kiderült: halvány fogalma sincs mit is fogunk csinálni, de még alapszinten se.

Én akkor még bőven liberális voltam. Nem progresszív-liberális, azzal szakítottam 1993 körül, hanem olyan konzervatív-liberális típus. Szóval csepet se voltam rendszerkritikus. Azaz hittem a polgári értékrendben, a liberális demokráciában, a kereszténydemokráciában, a kapitalizmusban. Akik ismertek már akkor, tudják rólam, hogy még Ayn Randnak is híve voltam – szégyellem, de így volt -, s az ő ihletésére hangoztattam az „a kapitalizmus problémáira a több kapitalizmus a megoldás” mondást.

Gyorsan átfutott a fejemben: ez pont akkora marha, mint a párttitkár vagy szakszervezetis volt a kádárista vállalatoknál – semmit nem ért, de tud halandzsázni.

Zsolt nevű kollégám, aki mellettem ült, meg is jegyezte – a magyar nyelv nagy előnye, hogy lehet beszélni, s szinte senki se érti – nem is halkan: „ez a fasz fingot se ért”.

Nem mondom, hogy ettől változott meg a gondolkodásom, mert az hosszabb folyamat volt, de segített ez a jelenet is.

Mindenesetre megsajnáltam az emberkét. Élete abból áll, hogy járja a részlegeket és nevetségessé teszi magát ezrek előtt. Persze, jól megfizetik ezért, dehát akkor is szar helyzet.

Michael Moore