A rejtőzködő diktatúra mindig rosszabb

By | 2021-10-20

Annak idején, még a kommunizmusban, alapvető elméleti kérdés volt, melyik ketrec jobb, a szűkebb vagy a tágabb.

Nyilván ha csak a szimpla élet a kérdés, a tágabb a jobb. Hiszen nagyobb a mozgástér. Azonban magasabb szinten nézve a nagyobb, de korlátozott mozgástér legitimálja a ketrecet, míg a szűk mozgástér nyilvánvalóvá teszi: ez itt egy ketrec, semmi egyéb.

A kemény mellékhatás a jövőre nézve pedig az: az egyik egy tiszta helyzet, a másik meg egy súlyosan ködösített.

Persze akkoriban idealizáltuk a nyugati liberális demokráciákat, azt hirdetve, ott nincs is ketrec. Pedig volt, csak jóval szélesebb volt, sokszorosan szélesebb, mint a miénk.

Én komolyan hittem, hogy a kádárizmus egy jobbfajta kommunizmus. Hiszen az embert békén hagyta a hatalom, ha az nem támadta nyíltan a rendszert, a magánélet szent volt, a fiataloknak az is szabadon engedve volt, hogy nyugati hippiknek öltözzenek, még a KISZ-be se kellett kötelezően belépni (legalábbis Budapesten, a 70-es és 80-as években). Milyen jó is ez így!

Amikor viszont megismerkedtem a 80-as években a szovjet és a bolgár ifjúság életével, kezdtem kételkedni. Bár magam sose voltam se a szovjet, se a bolgár Komszomol tagja, időnként eljártam gyűlésekre. Akkora élmény volt ugyanis, hogy ezt nem lehetett kihagyni: mintha statiszták játszanának szerepeket egy abszurd színdarabban, vagy még inkább: mintha egy bábszínház lenne az egész. Jönnek a fiatalok, felmondják szó szerint a szerepet, s vége. Senki se próbál bármi értelmeset mondani, mindenki ragaszkodik a leírt szöveghez 100 %-ban, semmi egyéni, minden a hivatalos recept szerint. Baromi nevetséges, de egy jó oldalát már akkor észrevettem: az egésznek a komolyan nem vétele a mellékhatás.

Megkérdezni egy szovjet/bolgár komszomolistától, hogy pl. “te miért ezt és ezt mondtad a gyűlésen?értetlen reakciót eredményezett volna, kb. mint a gyilkos szerepét játszó színésztől megkérdezni miért gyilkolt a filmben – a válasz kb. az lett volna “te hülye vagy? ez egy film, nem a valóság! szerinted tényleg meghalt a színész, aki az áldozatom szerepét játszotta?“.

A magyar verzióban viszont a mellékhatás az lett: úgy csinálunk, mintha szabadok lennénk, de persze mi is tudjuk, hogy nem vagyunk azok, így “óvatosak” vagyunk. Az eredmény: öncenzúra. Nos, öncenzúra pl. a bolgár fiataloknál nem létezett: mondták 100 %-ban a kötelező szöveget minden hivatalos alkalomkor, s magánbeszélgetésben meg bármit, a kettő sose keveredett.

A mai nyugaton tapasztalható valami hasonló. Ahol egy korábbi diktatórikus, szinte mindent korlátozó rendszerből lett a mai, ott ma is szabadabbak az emberek. A jó példa Spanyolország,, ahol Franco alatt nagyon korlátozott volt a szólásszabadság. Ennek emléke máig hat, s az emberek olyanokat képesek ma is nyíltan kimondani, amit sok más nyugati nem merne mondani. Ahol ugyanis korábban is liberális demokrácia volt, mely alatt a szólásszabadság folyamatosan szűkült, az emberek tudják maguktól mi az, amit “nem szabad” mondani. Egy spanyol pl. nyíltan kimondja azt is, ha támogatja a migrációt és azt is, ha ellenzi, míg egy német csak akkor, ha támogatja: az ellenzés tabusítva van, ez nyíltan nem mondható ki, csak egy erős “vörös farok” keretében, felvízezve a mondandót.

Ma ott szabadabb a szellem nyugaton, ahol van emlék egy korábbi, erősen diktatórikus rendszerről.