Arab identitás és nyelv

By | 2021-06-29

Az arab identitás rendkívül sajátos. Minden arab egyszerre két nemzet tagja: az arabé és saját arab országáé.

A nyelv esetében a párhuzam a latin és az újlatin nyelvek esete lehet. Képzeljük el, hogy a románok, a franciák, az olaszok, a spanyolok, stb. mind azt vallanák, ők a latin nemzet részei, s nyelvük pedig nem igazi nyelv, csak nyelvjárás, mégpedig “romlott, hibás” nyelvjárás. Nos, az arab helyzet pontosan ez.

Az arab nyelv nyelvészetileg nyelvek csoportja, melyek nem is kölcsönösen érthetőek teljes mértékben, de mind a kb. 25-30 arab “nyelvjárás” beszélője hisz abban, hogy egy nyelvet beszél.

Az egyes nyelvjárás-csoportok és az azokat használó arab országok:

  • maghrebi: Algéria, Líbia, Marokkó, Mauritánia, Tunézia,
  • egyiptomi: Csád, Egyiptom, Szudán,
  • levantei: Jordánia, Libanon, Palesztína, Szíria,
  • mezopotámiai: Irak, Szíria,
  • Arab-félszigeti: Arab Emirátusok, Bahrein, Jemen, Katar, Kuvait, Omán, Szaúd-Arábia.

Ami közös jellemző:

  • csak beszédben használatosak,
  • az élet minden területén használatosak, kivéve a magasabb rendűnek tekintett helyzeteket,
  • anyanyelvi beszélő alacsony nyelvjárásnak tekintik.

De akkor mit használnak az arabok íráshoz és milyen nyelven folytatnak magasabb tevékenységet? Nos, ez a senki által anyanyelvként nem beszélt szabványos arab, népszerű arab nevén “fusah”. A fusah a klasszikus arab nyelv modernizált, egyszerűsített verziója.

Tehát – visszatérve az újlatin példához – mintha Spanyolországban az emberek hétköznapi helyzetben spanyolul beszélnének, de írásban és fontosabb helyzetekben a középkori latint használnák.

De honnan tudnak az arabok fusahul? Hát onnan, hogy minden arab országban az oktatási rendszer a fusahot használja kizárólagos oktatási nyelvként és ez a hivatalos kormányzati nyelv is. Nyilván a fusah ismerete iskolázottság-függő, minél kevésbé iskolázott valakit, annál inkább csak a saját “nyelvjárását” ismeri. A felmérések szerint az arabok 70 %-a képes kielégítő szinten beszélmi fusahul, a maradék pedig csak alacsony szinten.

Olyan arab, aki csak a saját “nyelvjárását” ismeri, de a fusahot egyáltalán nem, csak nem-arab és nem-muszlim országokban élő arab kisebbségek esetében fordul elő.

A helyzet viszont fordítottan is igaz. Ahogy senki beszél “nyelvjárási” arabul fontos helyzetben, úgy senki se beszél fusahul hétköznapi helyzetben. Aki mondjuk egy arab országban hétköznapi helyzetben fusahul szólal meg, arról azonnal tudja mindenki: idegen, esetleg más arab országból származú arab, aki nem ismeri a helyi “nyelvjárást”.

Egyetlen kivétel van: van egy arab nyelvjárás, mely független lett, s magát önálló nyelvnek tekinti. Ez a máltai nyelv. A maghrebi, s azon belül különösen a tunéziai arab nyelvjárás beszélői megértik a máltaikat, s azok is őket.

Nincs igyekezet a saját nyelvjárások felemelésére, a fusah kiszorítására, ahogy ez történt mondjuk Spanyolországban? A spanyol nyelv történetében kb. a következő helyzet volt:

  • 300-ig: latin nyelv, egyes nyelvjárási sajátosságokkal,
  • 300-800: latin nyelv, de hétköznapi szinten erősődő vulgarizáció, helyi elemekkel,
  • 800-1300: latin és spanyol párhuzamosan, a spanyol írásban szinte soha,
  • 1300-1800: spanyol írásbeliség, a latin marad a felsőoktatás, a kormányzat nyelve, ünnepélyes alkalmakra,
  • 1800-tól: minden spanyol, a latin egyértelműen idegen nyelv.

Az arabok tehát maradtak a 800-1300 közti spanyol állapotban, s miért nem akarnak “fejlődni”? Alapvetően a fő ok, hogy így megszűnne a közös arab identitás, továbbá: mivel a beszélt nyelv csak nyelvjárásnak számított mindig, senki se végezte el a szabványosításukat, ami pedig elengedhetetlen lenne, ha ténylegesen használható nyelveket akarunk.

Nemhogy nincs nép nyomás a fusah feladására, hanem éppen az ellenkező folyamat van. Amikor pl. 3 éve Marokkóban kiadtak egy egyébként fusah nyelvű alsós iskolai tankönyvet, de bele lett téve pár marokkói-arab szó is, országos botrány tört ki, a tankönyv szerzője arabellenes aktivistának lett kikiáltva, aláírásgyűjtés indult, hogy legyen állami állásából eltávolítva, a végén a kormányfő is kénytelen volt az ügyben megszólalni.