Van két telek. Mindkettőnek a tulajdonosa egy-egy ember.
Az egyik telken minden a tulajé, ő gazdálkodik, övé a haszon.
A másik telek tulajdonosa más utat választott: ő a telken mindent eladott a szomszédnak, már csak a föld az övé, amiért bérleti díjat kap.
Vajon melyik tulajdonosnak van esélye, hogy a község gazdagjai közé kerüljön?
A válasz nyilvánvaló. A második telek nem termel immár semmit tulajdonosának, a bérleti díj nem képes jelentősen növelni életszínvonalát, s immár esélye sincs változtatni helyzetén, hiszen immár minden a szomszédé.
Nincs ez másképp országok esetében is.
A magállamok és a periféria ellentéte ez.
A magállamok gazdagságának oka – leszámítva a szerencsés államokat, melyek területén jelentős természeti kincsek vannak – az, hogy képesek voltak olyan világrendet teremteni, melyben ők diktálják a feltételeket. E feltételrendszer lényege: a termelésből és kereskedelemből eredő haszon ne egyenlően osztódjon fel, hanem a legnagyobb része a magállamokban csapódjon le. Így képesek a magállamok fenntartani rendkívül magas életszínvonalukat, melynek kedvezményezetti körébe képesek bevonni egész lakosságukat. Ennek következménye: a magállamokban nem létezik éles ellentét tőke és munka között, mert mindkét fél valójában a barrikád azonos oldalán van. A barrikád ugyanis nem a magállamok tőkései és munkásai között húzódik, hanem a magállamok és a periféria között.
Hagyományosan az iparosodott mag és a mezőgazdasági periféria harca ez, de a XX. sz. végétől már ez nem feltétlenül igaz.
A periféria igyekszik harcolni a kedvezőbb feltételekért. Ennek módja azonban jellemzően a magot segíti, hiszen amikor a periféria országai egymással küzdenek, ki tud kedvezőbb feltételeket (értsd: alacsonyabb béreket, nagyobb hasznot) biztosítani a magtőkének, az nem képes kilendíteni a perifériát. Nagyon ritka, hogy a mag kooptál egy-egy periféria-államot (lásd Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan), azokat beengedi a „klubba”. Azonban ha ez esetleg sikeres is lehet egy-egy ország esetében, a többség számára ez nem járható út, hiszen ha mindenki csatlakozhatna a VIP-klubhoz, nem lenne értelme többé VIP-klubról beszélni, s nem lenne honnan elvenni a profitot. Csak az űrkutatás rohamos fejlődése hozhatna ezen változtatást, azaz ha lehetőség nyílna idegen bolygók kiaknázására, ez adhatna csak lehetőséget arra, hogy az egész bolygó VIP-klub legyen, de ennek az esélye jelenleg és a következő évtizedekben minimális.
Jelenleg Kína és Oroszország – mindkettő periféria-ország – próbál kiépíteni egy új, saját világrendet, mely képes lesz legyőzni a magállamok általi kizsákmányolást. De természetesen ez is csak ezen államokat és közeli szövetségeseiket fogja kiemelni, nem az egész világot.
A kelet-európai modell elhibázott, mert arra épít, hogy versenyezni kell a magállamok kegyeiért. S ha esetleg a magállamok kooptálnak is maguk közé egy-egy kelet-európai államot, az összes állammal ez nem történhet meg.
