Lazaság

By | 2021-04-17

Bár utálok kereskedni, van amit megtanultam a kereskedési trükkök közül. A 90-es években Bulgáriában laktam az évtized nagyobb részében (1992-ig, majd 1993-1997 között), s az akkori bolgár helyzet olyan volt, hogy nem volt értelme elmenni dolgozni normál állásba.

Egyszerűen olyan rosszak voltak a feltételek: abszurdan hosszú munkaidő és abszurdan alacsony bérek. Az akkori bolgár újkapitalizmus még a magyar újkapitalizmusnál is vadabb volt, pedig hát a magyar verzió se panaszkodhatott vadság hiányára.

Az akkori bolgár munkáltatók nagyjából 4 csoportra voltak oszthatók:

  • igazi friss tisztességes vállalkozók, aki kevés pénzből elindítottak valami céget: nekik jellemzően saját magukra se volt pénzük, nemhogy alkalmazottaik megfizetésére, ráadásul komolyan elhitték a halivúdi meséket, hogy a dolgozó szíve együtt dobban a munkáltatóéval,
  • a kommunizmus áldozatai, azok akik visszakaptak tulajdont az államtól mint volt államosított, üldözött emberek, ill. ezek leszármazottai (Bulgáriában – ellentétben Magyarországgal – visszaadták szinte az összes államosított tulajdont!): ezek az emberek a 45 év kommunizmust alkalmazottaikon akarták megbosszulni, valószínűleg ez a kategória volt a legrosszabb mint munkáltató – a bolgár népnyelv ki is találta rájuk a реститутка (kb. restituált, értsd tulajdon-restitúció jogosultja), ami a проститутка (prostituált) szóra rímelt, nem véletlenül,
  • bűnözők, akik rabolt, lopott pénzekből csináltak fehér vállalkozást: ezek az emberek valamiféle betyárbecsületből ugyan, de abban hittek, a dolgozóknak is vannak jogaik, s nyilván ha nem adnak nekik valamilyen normálisabb bért, akkor úgyis lopni fognak a cégtől, szóval akkor inkább legyen normál munkaidejük és kiszámíthatóbb bérük,
  • ex-komcsi nomenklatúra cégek: munkáltatókként messze a legjobbak voltak, mert abból indultak ki, hogy mindenki olyan, mint ők, azaz csak a pénz érdekli őket, a munkaidőt nem vették ugyan komolyan ők se, de legalább többet fizettek, nem hittek abban, hogy valaki csak puszta lelkesedésből lojális lesz.

Szóval nem volt értelme elmenni dolgozni, én összesen kb. 3-4 hónapot dolgoztam az említett 6 év alatt. Dehát kellett jövedelem. Részben számítógépes alkalmazásokat másoltam és árusítottam (szabad és kalóz programokat is), segítettem alkalmazások telepítésében, részben amerikai könyveket árultam, részben tolmács-fordító voltam.

Különösen a könyvüzlethez kellett a kereskedelmi készség, ugyanis nem végfelhasználóknak árultam, hanem könyvárusoknak. Abban az időben Szófia egyik központi terén egy hatalmas téren egy amolyan nyílt könyvesbolt működött: 150-200 könyvárus volt ott kis standokon, s árult mindenféle új és régi könyvet. Tehát én hozzájuk mentem, ajánlva könyveimet, melyekhez olcsón jutottam hozzá Amerikából. Jellemzően különféle nyelvkönyvek, szótárak, lexikonok. Az üzlet nem volt nagy volumenű, havonta 80-100 kötetet adtam el, de mivel én csináltam az egészet egyedül, egy embernek ez szép hasznot jelentett, csak ezzel kicsit többet kerestem, mint egy akkori átlag bolgár munkavállaló teljes munkaidőben, nekem meg ez heti 5-6 óra elfoglaltság volt csak mindez.

Az eladás úgy ment, hogy kimentem táskával az említett térre, s idegen nyelvű könyveket árusító standosoknak ajánlgattam a portékámat. Azonnali fizetség fejében, az akkori standosok szinte mind tulajok voltak, szóval döntéshozó helyzetük volt, így amikor tetszett nekik valami, azonnal meg is vehették. A végén már voltak állandó vevőim is, akik sokszor már rendeltek is tőlem (“ebből hozzál még 5 példányt a jövő héten!“), de az elején még próba-szerencse alapon működtem.

Ekkor döbbentem rá: ha látják rajtam, hogy nagyon el akarok adni valamit, akkor nem vesznek komolyan, nem veszik meg az árumat, s ha meg is veszik, nagyon nyomott áron akarják csak. A nagyon eladni akaró ember az éhező kisnyugdíjas kategóriába kerül az árusok szemében, aki eladogatja utolsó könyveit, hogy vegyen egy kis kenyeret és tejet (ez nem volt ritkaság!). S hát emberi ösztön, hogy a nagyon alul lévőt ki lehet használni. Ezt mindenképpen el kellett kerülni tehát!

A megoldás magától jött. Azonos kategóriájúnak kell látszódni, mint az árusok. Odamegyek az árushoz, majd lazán megjegyzem “figyelj, érdekel ez a szótár?”, csak úgy odavetve, érzékeltetve, hogy nekem szinte mindegy a válasza. Ma ezt úgy csinálnám, hogy közben telefonon beszélnék, akkor még nem voltak általánosak a mobilok, ez nem működhetett. S csoda: egyenlő féllé váltam akkortól kezdve.

A kereskedést teljesen abbahagytam 1996-ban, de máig hasznát látom, mégpedig az állásinterjúknál! A görcsös “nekem ez az állás nagyon kell” magatartás helyett elsajátítottam a “laza srác” figurát, ill. most már inkább “laza középkorú bácsi” szerepet, aki szeretne ugyan itt dolgozni, de van még tucatnyi interjúja máshol. Ezt beszédben és külsőkben kifejezve. Normál hétköznapi viseletben járok minden interjúra, ami nálam hosszú farmernadrág rövidujjú pólóval, hidegben plusz pulóver, kötött sapka, kapucnis dzsekivel. Amikor még fehér inget vettem fel, nyakkendővel, rendszeresen elutasítottak, pedig akkor fiatal voltam, amióta viszont farmeres-pólós vagyok (bevallom: egy darab öltönyöm sincs évek óta, apám temetésére pl. apám öltönyét vettem fel) szinte mindig sikerélményem van.

mivel én vagyok a fényképész, rólam kevés kép van: ez is 4 évvel ezelőtti