A híres új orosz tankönyv kapcsán érdemes felidézni milyen volt a szovjet iskolarendszer.
Sorsom úgy alakult, hogy 1980-1985 között szovjet iskolába jártam, az utolsó 5 osztályt ott végezve egészen érettségiig. Ez akkor a 6-10. osztályt jelentette, akkor az iskolák 10-osztályosak voltak a Szovjetunióban.
Sajátosság, s a szovjet skizofrén állapot egyik eredménye, hogy papíron nem létezett egységesített szovjet iskolarendszer. Mindez egy végletesen centralizált államban, ahol szinte mindenről Moszkvában döntöttek! De a papírformához ragaszkodtak mindvégig mint valami szentséghez. Így a Szovjetunióban nem 1 iskolarendszer volt, hanem 15, minden tagköztársaságban külön. Tartalmilag persze tök ugyanaz volt szinte minden, de jogilag 15 verzió létezett.
A valós eltérés csak a nyelvi volt. Minden tagköztársaságban – nyilván az orosz tagköztársaságot leszámítva – két hivatalos nyelv volt: az orosz és a helyi. Így a hivatalos feliratok ki voltak téve 2 nyelven, ahogy pl. még az iskolai ellenőrzök is kétnyelvűek voltak.
Az oroszon kívüli másik nyelvhez a hozzáállás sokat változott a szovjet korban. Volt időszak, amikor a helyi nyelvek erősítése volt a hivatalos politika, s volt amikor a „népek közti kommunikáció nyelve”, azaz az orosz erősítése. A Brezsnyev-kor mindenképpen az utóbbi volt, azaz minden tagköztársaságban egyre növekedett az orosz szerepe.
Pl. a csúcsidőszakban a 80-as évek első felében, Kijevben az iskolák 70 %-a már orosz tannyelvű volt. Természetesen az orosz tannyelvű iskolákban is kötelező tantárgy volt minden köztársaságban 2 helyi tárgy: a nyelv és az irodalom, de azt kell mondani, ezeket nem vették különösebben komolyan, kb. a testnevelés óra szintjén mentek. Vagy – talán ez jobb példa – egy orosz tannyelvű iskolát végzett ukrajnai diák kb. annyira tanult meg ukránul, mint egy átlag magyar diák a Kádár-korban oroszul az iskolai kötelező orosz tárggyal.
Az oroszosodás természetesen a legerősebb Belaruszban volt. Minszkben a 80-as években 1 azaz egy belarusz tannyelvű iskola működött, mindegyik más orosz tannyelvű volt.
Nekem volt összesen nagyjából 10 ukrán iskolatársam, akivel közelebbi viszonyba kerültem. Közülük 5 nem beszélt ukránul, 3 kétnyelvű volt, 2 pedig jobban tudott ukránul, mint oroszul, persze mindketten Lvovból jöttek. Az egyik lvovi gyerek egyenesen hibásan beszélt oroszul, ez akkor nagy ritkaság volt.
Jogszabályi szinten egyébként biztosítva volt az anyanyelvi oktatás az autonóm területeken is – így nevezték a tagköztársasági szint alatti, kisebbséginek szánt közigazgatási egységeket -, de ez a gyakorlatban alig létezett. A legjobb esetben ez az első 4 osztályt jelentette, sok esetben ezt se. Egyedül Baskíria és Tatársztán autonóm területek jelentettek kivételt, itt a helyi elitek sikeresen elérték, hogy a legrosszabb időkben is legyen teljes, azaz 10-osztályos oktatás baskírul, ill. tatárul.
Tatársztán volt az, melynek tulajdonképpen járt volna a tagköztársasági státusz, hiszen a tatárok többen voltak, mint sok saját köztársasággal rendelkező kisebbség, ezen kívül kompaktak is voltak, de az ötlet el lett vetve praktikus okokból: mert Tatársztán enklávé lett volt az orosz köztársaságon belül.
A tatár a mai Oroszországban is az orosz után a legtöbb beszélővel rendelkező helyi nyelv, a lakosság kb. 3 %-a tatár. Tatársztánban a lakosság 55 %-a tatár ma, Baskíriában pedig a lakosság 25 %-a. Ráadásul ez életerős nyelv, azaz tényleg beszélik.
Ma sokan meglepődnek, de a szovjet iskolában az ideológia a tantárgyakban alig volt jelent. A sajátos szovjet logika az volt, hogy az igazi tudomány a természettudomány, s minden más díszlet. Ennek jegyében a tantárgyak 80 %-a természettudományos volt, hozzájuk képest el volt hanyagolva minden humán tárgy, különösen a nyelv és az irodalom.
Az ideológia a folyamatos ünnepségeken és a minden falon mindenhol lévő plakátokon volt.
