Csoda, de megjelent egy értelmes cikk az Örülünk Vincent nevű ultraliberális cenzorblogban, pontosabban egy másik cikkre hívja fel a figyelmet Rossztündér. A hivatkozott cikket közlő lapot én is figyelem ugyan, de ezt a cikket éppen nem vettem észre.
A brit progresszívizmus két verzója a centrista liberális és a corbynista balos. Az előbbi az gyakorlatilag azonos a magyar ballibaizmussal, csak az angol liberálisok őszintébbek, nem hívják magukat baloldalnak. Az utóbbi pedig Magyarországon nem létezik, ez amolyan erősen szociáldemokrata, gazdaságilag antiliberális irány, mely a Blair-féle gazdasági ultraliberalizmus bukása után átvette a vezetést a brit Munkáspártban.
Angliában kulturális antiliberalizmus nem létezik, minden irányzat ultraliberális, tegyük hozzá. Azaz pont az amerikai politikai térkép ellentéte: Amerikában gazdaságilag mindenki liberális, az ellentét kulturális.
A szerző szerint ami összeköti a két egyébként egymással ellenséges progresszív irányt az az egyetlen igazságban való hit. Érdekes módon ez a marxista eredetű, a kereszténységből átvett hit az alapja az immár nem marxista progresszíveknek. Cak aztán jön a valóság pofonja: a valóság csak nem hajlandó arra és úgy „fejlődni”, amerre kellene a „tudományos” elmélet egyetlen igazság szerint. Mivel a saját elmélet igazsága viszont megkérdőjelezhetetlen, így csak összeesküvéselméetekkel lehet magyarázni a jövő „hibás” alakulását.
Magyarországon is jól ismert ez a magyarázat: a Fidesz nem azért nyer, mert kormányzása alatt nőtt az átlagember életszínvonala, hanem mert a köztévé agyat mos, s ha nem lenne ez az agymosás, akkor az átlagember észrevenné, hogy növekvő életszínvonala csak hallucináció.
S lassan megindul a saját elvek megkérdőjelezése ennek szellemében, ha azok „hibás” eredményeket hoznak. Leegyszerűsítve: pl. addig kell szavaztatni a népet, míg az meg nem szavazza az „egyetlen helyes” döntést, s amint viszont ezt megszavazta, arról a kérdésről nem szabad több szavazást rendezni.
Vicces – és ezt érdemes hozzátenni -: ezt a módszert eddig csak a periféria és a félperiféria felé alkalmazták. Most már a magállamokban is rákényszreül az elit.
Említi a cikk a Miller-precedenst, melynek lényeg: brexitellenes aktivisták elérték annak kimondását, hogy a népszavazás önmagában nem alap semmilyen jogi lépésre.
Annak abszurditására is kitér a cikk, hogy a progresszívok új taktikája a jobbos populisták „neoliberális populistáknak” nevezése. Ez egyébként jól látható a magyar ellenzék részéről is Orbán felé. A munkáspárti szavazók egy része éppen azért állt át a konzervatívokhoz, mert érezte: Johnson nem hagyományos konzervatív. Egy hagyományos konzervatívra – Thatcher vagy Reagan típusúra – sose szavazna egy átlag munkáspárti szavazó.
Ami Magyarországra nem érvényes, de érdekes adalék a cikkben: az angol progresszív elit antiszemitizmusa. Ez az angol kisember számára érthetetlen, s teljesen szembe megy az angol nemzeti hagyományokkal. Ami Magyarországra is igaz azonban az az általános elv: ha a nép nem azt gondolja, amit „kell”, akkor nem a azt általunk „racionálisan” kiszámított elvet kell felülvizsgálni, hanem ostorozni a buta, csúnya, mucsai népet, miért is nem hajlandó tisztelegni az egyetlen igaz helye gondolatnak, ami mi, a belpesti bölcsek, a „független szakértők” megmondunk neki. S ha el is gondolkodunk mindezen mi bölcs szakértők, akkor is csak azon elmélkedünk hogyan lehetne oktatni a népet, hogy végre ébredjen rá az igazságra. Tessék csak visszaemlékezni azon ballib nevetséges kezdeményezésekre – pl. ez -, hogy pl. nyomtassuk ki az internetet, azt dobáljuk meg vidéki postaládákba, s akkor majd kinyílik az agymosott utolsó szemét bunkók csipes szeme, rájönnek, hogy minden, amiben hittek marhaság, s csatarendbe állva leszavaznak Soros embereire, támogatni kezdve a homokos „házasságot” és a határkerítés lebontását.
Az angol Johnson problémája, hogy hiába övé a politikai hatalom, a kulturális elitben súlyosan ellenzékben van. Ezt mi Kelet-Európában jobban értjük, mint a szerző. Putyin, a nagy példakép e tekintetben, Oroszországban egyszerre 3 területen lépett, amikor megkezdte nagy munkáját, a 90-es évek liberális modelljének leváltását. A politikai hatalom megszerzéséről tudta, ez könnyű feladat, de önmagában sehová se vezet, így párhuzamosan zajlott a 90-es évek orosz nyilvánosságában monopol szerepet szerző liberális narratíva folyamatos lassú kiszorítása. (A harmadik terület a gazdasági hatalom, de erről most nem szólnék.)
A szerző azzal fejezi be: a nép lassan átveszi a hatalmat az elittől, csak épp olyan módon, hogy ez a balos és progresszív elitnek sehogy se tetszik..
