Magyar diplomaták

By | 2021-02-12

Magyar diplomaták a Kádár-korban – személyes emlékeim.

Bár apám sose volt diplomata a szó szoros értelmében, értsd sose volt a Külügyminisztérium alkalmazottja, de kétszer is diplomata státuszban volt. A magyarázat: Kádár alatt minden magyar hivatalos kiküldött kvázidiplomata volt, függetlenül attól, hogy a kiküldő szerv a Külügyminisztérium volt vagy más intézmény.

Akkoriban minden külföldi tartózkodáshoz engedély kellett. Beleértve külföldi magáncégeknél való munkavállalást is, oda is engedély kellett. Magyar ember csak magyar állami cégen keresztül mehetett dolgozni külföldre (a legfőbb ilyen cég neve egyébként Tesco volt, vicces névegyezés), ez alól csak egyes kiemelt értelmiségiek voltak kivételek, akik pl. vállalhattak munkát tanárként külföldi egyetemeken.

Még az egyetemi tanulás is központosítva volt. Ki lehetett menni külföldi egyetemre tanulni magyar ösztöndíj nélkül is, magánúton, de ehhez is engedély kellett, a Művelődési Minisztérium adta ki a vonatkozó “önköltséges ösztondíjas” engedélyt. Ehhez persze be kellett mutatni az illető külföldi egyetem engedélyét, mely tartalmazta, hogy az illető egyetem hajlandó a jelentkezőt felvenni diák státuszba.

Felmerülhet egy mai emberben a kérdés: mi értelme volt engedélyt kérni, hiszen az ember kimehetett turistaként, majd tett amit akart? Nos, a válasz, ez persze lehetséges volt, de ez 1988. január 1. előtt disszidálásnak minősült, aminek eredménye többek között az volt, hogy aztán az illető nem jöhetett haza, ill. ha hazajött, nem mehetett ismét vissza. Szóval aki úgy akart kimenni, hogy aztán nem akarta további hazautazási lehetőségeit elvágni, kénytelen volt végigmenni a többhetes engedélyezési folyamaton. Hozzáteszem: az engedélyt gyakorlatilag mindenki megkapta, aki kérte, a későkádári korban már szinte csak az 56-os ellenállók, azok gyerekei, unokái számíthattak arra, hogy nem kapják meg az engedélyt.

Emlékeztető: 1987. december 31-ig a magyar útlevéltörvény kimondta: évente csak egyszer szabad külföldre utazni, maximum 30 napra, s ehhez az egyszeri utazáshoz is külön pecsét szükséges az útlevélbe (úgynevezett “kiutazási engedély”). A pontosság kedvéért: 5 ország esetében nem kellett kiutazási engedély: NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária, de a 30 napos korlát ott is megvolt.

Szóval a hivatalos kiküldöttek vagy diplomata útlevelet kaptak, vagy – alacsonyabb beosztások esetében – szolgálati útlevelet, ez utóbbi egyfajta “diplomata light” kategória volt, mely hivatalosan ugyan nem, de a gyakorlatban diplomata előjogokat biztosított.

Szóval én két ízben voltam diplomata-családtag: 1970-1973 között Peruban, s 1980-1986 között Kubában. Mindkét esetben apám a Külkereskedelmi Minisztérium kiküldöttje volt.

Az előbbi kisgyerek koromban volt, keveset tudnék róla írni. Legerősebb emlékem akkorból, hogy a játékmackóm beesett a vécébe, ki kellett mosni. Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy az illető mackó máig az éjjeliszekrényemen van, ami – azt hiszem – elég nagy ritkaság, kevés ember őrizgeti kisgyerekkori játékait, ráadásul aktív módon.

Amigo Osito személyesen – az 52 éves mackó (igen, Peruban élve adtam neki nevet, s mivel a spanyol akkor egyik anyanyelvem volt, spanyol nevet adtam neki, a spanyol név jelentése egyébként “Macika Barát”)

De az utóbbi időszak már kamaszkoromra és felnőttségem első évére esett, így erős nyomott hagyott bennem.

Kádár egyik érdekes hatalmi politikája a mérsékelt ellenzékével való bánásmód volt. Tulajdonképpen minden ellenzék mérsékeltnek számított, mely nem vállalt nyíltan közösséget 56 szellemiségével vagy Rákosival, s nem terjedt túl a morgáson. S Kádár legfőbb mérsékelt ellenzéke a balos ellenzék volt, más szóval a “munkásellenzék”, ez azt a kommunista áramlatot jelentette, mely Kádárt balról támadta, azzal, hogy túl engedékeny az antikommunistákkal, 56-osokkal szemben, valamint hogy a kádárista reformok már túl messzire mentek és így veszélyeztetik a “szocializmust”.

Kádár egyik kedvenc módszere a balos ellenzéke ellen annak külföldre küldése volt. Emiatt minden magyar diplomata közösségben aránytalanul sok volt a “balos”. Ez alól Kuba se volt kivétel. Az ember ott olyan szövegeket hallhatott magyaroktól, hogy el kellett gondolkodnia, nem él-e valójában egy vígjátékban. Pedig nem, teljesen komolyan gondolták, hisz nem volt érdekük ilyen szövegeket hangoztatni. Kiválasztottam a három csúcs narratívát, melyet ténylegesen hallottam ott személyesen, azaz nem másodkézből származó infók:

  • Nálunk ma már mindent megevett a fene. A zánkai úttörőrtáborban voltam tavaly mint pártmegbízott segítő, majdnem elájultam: a gyerekek cigiznek, rockzenét hallgatnak, az úttörőnyakkendőt nem hordják, az ideológiai oktatásra csak debilen vigyorognak. A lányoknak meg csak a sminken és a divaton jár az eszük, meg hogyan riszálják magukat. S amikor szóltam a táborvezetésnek, még én lettem a hibás, hogy zaklatom a gyerekeket, nem hagyom őket pihenni! Bezzeg itt! Kubában még van lelkesedés, az úttörők büszkén tisztelegnek a vörös zászlónak és forradalmi indulókat zengve menetelnek. Könnyes lesz a szemem, amikor látom a lelkes kubai fiatalokat! S szégyelem, hogy magyar vagyok.
  • A magyaroknak semmi se elég. A boltok roskadoznak az árutól. Amikor otthon voltam a múlt hónapban, bementem egy cipőboltba: vagy 50-féle cipő volt! Minek ez az őrüt pazarlás, ez a fogyasztói társadalom? Észbe kellene kapnia Kádárnak, míg nem késő. Jegyrendszer kellene, minden cipőméretből 1 férfi és 1 női, s slussz! A rengeteg elpazarolt pénzből meg inkább fegyvereket küldeni Nicaraguába és Angolába, ahol élet-halál harcot vívnak a szocializmusért!
  • Na, beléptünk az IMF-be, ez a vég! Értem én, hogy kénytelenek voltunk az adósságok miatt, dehát nem ez a megoldás. Kádár kezd szenilis lenni, nem veszi észre maga körül az ellenséget a Pártban. Sajnos Moszkvában még rosszabb a helyzet: agyalágyult haldoklók irányítanak éppen. Fiatalítani kellene, 40-50 éveseket az élre mindenhol a szocialista táborban, képzett fiatal, lelkes kommunistákat. Aztán közösen dönteni: lezárjuk határainkat, s pénzt többet nem fizetünk! Csatlakozni Kuba adósságbojkott kezdeményezéséhez!

Viszont egy érdekesség: amiben viszont a balosok józanabbak voltak a mai átlag liberálisoknál az mindenképpen a határontúli, elsősorban a romániai magyarok kérdése. Ceaușescut kb. egyöntetűen a “szocialista tábor szégyenének” nevezték, s időnként megjegyezték: ha nem félhalottak lennének éppen a kormányrúdnál Moszkvában, már rég bevonultak volna az oroszok, rendet teremteni Romániában.

Abban a korban a külföldi kiküldöttség hatalmas életszínvonalemelkedést jelentett egyébként. Egy átlag magyar kiküldött kb. egy akkori magyar miniszterhelyettes bérét kapta kézhez.

Hogyan reagáltak a magyar kiküldöttek a hirtelen jött sok pénzre? Alapvetően a legáltalánosabb a spórolás volt, sokan eleve ezért mentek külszolgálatba. Ennek azonban volt 2 beteges verziója is: a kapzsiság és a szarevés.

A szarevők paradox módon úgy reagáltak a sok pénzre, hogy csökkentették életszínvonalukat, minél több legyen a spórolt pénz. Erről legendák terjengtek, szabályosan éhező magyarokról, meg mániákusokról, akik pl. 15 wattos villanykörtékre vadásztak, ezekre lecserélendő a meglévőket – pedig a nevetségesen alacsony kubai áramárak mellett ez komikus volt.

A kapzsiság is megvolt. Abban az időben nagyon olcsón lehetett Kubában aranyhoz jutni, átlag kubaiak árulták ékszereiket, s az átlag kubai még nem volt tudatában az arany értékének, így olcsón árultak. A legtöbb esetben plusz árengedményt lehetett elérni az élelmiszerben való fizetéssel. Voltak családok, akik kilószámra gyűjtöttek összes aranyat. A gond a Magyarországra való bevitellel nem volt, a Kádár-rendszer kifejezetten támogatta a magánimportot nemesfém tárgyakból. Viszont a Kubából való kivitel súlyos bűncselekménynek minősült. A kubai vám a csak szolgálati útlevéllel utazókat át is kutatta kiutazáskor, márpedig a nagy többségnek ilyen útlevele volt, így bőven akadtak csúnya lebukások. A diplomatákat a kubai vám nem ellenőrizte, a bécsi egyezmény miatt, de a szóbeszéd szerint a kubai illegális aranykereskedők a valóságban mind a kubai titkosszolgálat informátorai voltak, s a nagyobb mennyiséget vásárlók ügyleteiről titkosszolgálati eszközökkel felvétel készült, mely későbbi zsarolásokra lett tartalékolva. Emiatt a titkosszolgálatokból mitikus módon rettegő apám soha egy gramm aranyat se vásárolt.

Persze voltak “dzsentrik” is a magyarok között, akik egyszerűen úgy használták fel a több pénzt, hogy többet költöttek.

Ami a helyiekkel való integrálódást illeti, a magyarok középtájon voltak az idegenek között. A kelet-európai népek között a kubaiak iránt a legbarátságosabb a bolgárok voltak, a legtartózkodóbbak pedig a szovjetek. Ez a nyelvtudásban nagyon jelenketkezett: a bolgár kiküldöttek között alig akadt, aki ne tudott volna spanyolul, míg a szovjetek éppen az ellnekező véglet voltak, az átlag szovjet kiküldött több év után se tudott egy szót se, ez volt a jellemző. Mint mondtam, a magyarok e tekintetben középtájon voltak.

Hozzáteszem, az integrálódást eléggé tágan kell értelmezni. A legszegényebb külföldi is beláthatatlanul jobban élt még egy ottani állapotok szerint jómodú kubaihoz is képest. Csak a kubai nomenklatúra felőbb része élt olyan színvonalon, mint a külföldiek, de ez a réteg viszont társadalmilag magasabban is állt, mint az átlag külföldi kiküldött.

Nekem volt valami belátásom a kubai elibe, azok gyerekei révén, mivel a havannai orosz iskolába jártam, ahová a kubai elit nagy része is járatta gyerekeit. Egyik volt osztálytársam a kubai űrhajós egyik fia volt, de volt olyan osztálytársam is, akinek apja kétcsillagos tábornok volt és minisztergyerek is. Ezek az emberek az átlag kubai szintjének sokszorosán éltek, de nem jobban, mint egy magasabbrangú külföldi diplomata. Azt, hogy a legfelsőbb elit hogy élt, nem tudom, ehhez a réteghez még a távoli belátás is kizárt volt, de a közvetlenül alatta lévő réteg milliomos fényűzéséről szóló floridai beszámolók mind hazugságoknak bizonyultak.

Hogyan álltam én akkor ehhez? Kiskamaszként alapvetően sodródtam az általános hangulattal, örültem, hogy sokkal jobb életem van, mint a 99 %-nak. Aztán 15-16 évesen szégyellni kezdtem ezt. Kb. 1 évig még kommunista is lettem ennek hatására, persze nem rendszerhű kommunista, hiszen éppen a kommunista rendszerben tapasztaltam ezt a kirívó igazságtalanságot. Ami biztos: akkor utáltam meg a celebvilágot, mely még rá is játszott erre, ez máig bennem van. S azóta szimpatikusak azok a celebek, akik tartózkodnak a celebkedéstől.

Mai ésszel átgondolva: az akkori egyenlőtlenségek mai szemmel nézve nevetséges mértékűek voltak.

Ma időnként csodálkoznak az emberek, miért vagyok ilyen toleráns a kommunisták és a fasiszták iránt, s miért vagyok sokkal keményebb a liberálisokkal szemben. Az ok valószínűleg kamaszkoromban rejlik megbújva: míg a kommunizmust és a fasizmust elhibázott, naívan téves, de jóakaratú próbálkozásnak tekintem a gonoszság felülmúlására, addig a liberalizmust a gonoszság nyílt igenlésének.

Szélsőbalos ismerőseim nem értik, hogyan lehetek egyszerre toleráns az ő eszméik és főgonoszuk, a szélsőjobb iránt is toleráns – persze szélsőjobbos ismerőseim pedig pont fordítva nem értik ugyanezt -, de az én nézőpontomból nincs ellentmondás. Mind a kettőnek megértem a jó magvát, de egyiknek se vagyok a híve.