A nyelvi abnormalitás világa

By | 2022-02-24

A liberalizmus anyanyelve az angol. Nem csak ma, hagyományosan is az, persze kezdetben a franciával együtt.

A franciáról nem szeretnék írni, mert nem szeretek olyan dolgokról írni, melyekről sekélyesek az ismereteim.

Az angolt viszont jól ismerem. Az angol szinte teljesen elvesztette a nyelvtani nemet az idők során.

A modern angolban szinte csak a természetes nemek esetében van nyelvtani nem, minden más semleges nem, pontosabban nem nélküli. (A pontosság kedvéért: a modern választékos stílusú angolban van ennél több is, pl. a hajókat hagyományosan nőneműeknek veszik.)

A genderizmus megjelenésével megjött azonban a probléma:

  • miért van a hímnem elsőbbsége a nőnem felett, lásd ha nem tudható mi a konkrét nem, akkor hímnemet használ az angol,
  • mi van a magukat se nem férfinek, se nem nőnek meghatározókkal, őket miért kényszerítik választásra a hím- és a nőnem között.

Szóval meg kellett oldani a “he” (hímnemű “ő”) és a “she” (nőnemű “ő”) “problémáját”, s persze ezek ragozott alakjait is, lásd tárgyeset him/her, birtokos névmás his/her és his/hers, valamint a visszaható névmás himself/herself.

A megoldás a “they” (“ők”) egyesszámú használatának bevezetése lett, pontosabban újrafelfedezése, mert ez az alak létezett az óangolban. Így lett they, them, their, theirs, themselves vagy themself – ez utóbbi kivételével ez egyezik a többesszámú “they” változattal.

Már a helyzet oda ment, hogy az amerikai, brit médiákban többségi lett az egyesszámú “they”, a beszélt nyelvről viszont nincs statisztika, gondolom, ezt nem szabad kutatni se.

Az angol hülyeséget leghűebben követni akaró németek sajnos nem tudtak máig felzárkózni, a német nyelv logikájától teljesen idegen ugyanis az abszurd szótologatás politikai alapon.

A szláv nyelvek persze teljesen reménytelenek progresszív szemmel. Még a helyi ultraprogresszívista lények se gondolják komolyan, hogy új szavakat kellene kitalálni politikai alapon. Pedig pl. az orosz sokkal “problémásabb” az angolnál, nemcsak nemi alapú névmások vannak, hanem az összes melléknév is ilyen, sőt a múlt idejű igeragozásban is kötelező a nyelvtani nem.

Tehát a világ harmadik legelterjedtebb nyelve (anyanyelvként második, használt nyelvként harmadik), a spanyol fontos célja lett a gender- és homoklobbinak. Az USA-ban a lakosság 12-13 %-a spanyol anyelvű, ez is fontos szempont.

A spanyolban a kérdés azonban sokkal nehezebb, mint az angolban. Sokkal több a nemfüggő alak ugyanis, bár csak a névmásoknál:

  • “ő” – egyes számú harmadik személyű személyes névmás: él és ella,
  • “mi” – többes számú első személyű személyes névmás: nosotros és nosotras,
  • “ti” – többes számú második személyű személyes névmás: vosotros és vosotras (ezek csak az európai spanyolban létező alakok),
  • “ők” – többes számú harmadik személyű személyes névmás: ellos és ellas,
  • “őt” – egyes számú harmadik személyű tárgyas névmás: le/lo és la (a “le” alak csak az európai spanyolban használatos),
  • “őket” – többes számú harmadik személyű tárgyas névmás: los és las,
  • az összes birtokos névmás: ezeket nem részletezném.

Főtt tehát a spanyol genderlobbi feje. Aztán döntöttek, ez egyszerre túl nagy csata lesz, bontsuk hát részekre! S kezdtek csak a harmadik személyű személyes névmásokkal:

  • legyen tehát az él és ella mellett egy “gender-inkluzív” elle is,
  • s többes számban ugyanez: elles.

Kis zavar: az “elle” szó már létezett a spanyolban, ez az “ll” betű neve. Szóval már ez önmagában komikus színt adott az egésznek. (Ahogy a magyarban, a spanyolban is léteznek kettős betűk, ezek: ch, ll, rr.)

Aztán nem működött semmi, senki se kezdte használni a két új alakot, se írásban, se szóban. A homok- és genderlobbi támogatói is ódzkodtak ettől. Mára a szó visszaszorult teljesen marginális körök belső tolvajnyelvébe.